Nosce te ipsum.

A legnagyobb problémám valószínűleg az, hogy túl könnyű volt eddig az életem. Burokban éltem, nem kerestem összefüggéseket, nem érdekelt, hogy mi miért alakul úgy, ahogy. Jól éreztem magam a bőrömben. A következő sort úgy becsüljétek, hogy ki nem állhatom az egyházi tanításokat: Boldogok a lelki szegények. Ritka paraszt egy passzus, a Bibliában olvasható - nem tudom, hogy melyik könyv, hányadik bekezdése, ne is kérdezzétek. Nem is fontos. Ezzel csak arra akarok rávilágítani, hogy igazán boldog - tartósan - ember ebben a világban csak az, aki nem képes felfogni a körülötte lezajló eseményeket.

Furcsa dolog állatok, növények és minden élő tekintetében "boldogságról" beszélni, de érdekes megfigyelni azt, hogy minél fejlettebb egy faj ezen a Földön, annál több problémát generál maga köré. Minél nagyobb az effektív tudása, annál több nehézséget fedez föl maga körül. Ez valahol pozitív, hisz folytonos fejlődésre ösztönöz, de ugyanakkor rengeteg szomorúságot okoz. Valahol igazságtalannak tartom, hogy az általánosan elfogadott világkép szerint az ember a csúcs - tőle fejlettebb élő nem él ezen a planétán, és mégis... Ő a legboldogtalanabb. Ilyenkor persze megszólalhatnának, hogy de hisz "miért nem örülök, hogy értelmes lény vagyok"? Mert jelen pillanatban a boldogságot többre tartom. Tartanám. Ezért. Szeretek küzdeni, ha látom a célt, és tudom, hogy van egy minimális esélyem annak az elérésére. Most nincs.

Az ember egyik legfájóbb pontja a család. Családra mindenkinek szüksége van, hisz az ember bizonyítottan társas lény, igényel valakit, aki mellett élheti az életét. Erre a legalapvetőbb példa a család. Családja az emberek 99%-ának van. Remélem legalábbis. Nekem is van.

Volt. Most úgy érzem, célravezetőbb/őszintébb múlt időt használni. Nem érzem jól magam itthon, egyáltalán nem. Nem ma kezdődött, nem is tegnap. Talán 1 éve. Egy családtagom hozott egy döntést. Ez a döntés azzal járt, hogy még három felé kell osztani azt a törődést, amit eddig csak én kaptam. Igen, önzőnek is hangozhat. De megpróbálok objektív maradni. Egy éve ez a valaki éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy egyben tartsa ezt az "egészet" (Micsoda irónia, egész... Pff... Egyedül Ő küzd azért, hogy meglegyen az egység, de mindaddig nem fog eredményt elérni, amíg a másik fél nem gondolja úgy, hogy "igen, tenni kéne valamit azért, hogy boldogok legyünk"). Habár, ki tudja. Ők biztosan boldogok. Rendben. Induljunk ki ebből, hogy ez csak nekem rossz így, mert én elengedtem Őt.

Elhatároztam, hogy nem maradok "otthon" a suli után. Ha felvesznek valahova, akárhova, koleszt fogok kérni. Elmegyek dolgozni a tanulás mellett. Nehéz lesz, de így nem állok majd a fancsali képemmel mások boldogságának útjába. Akárhogyan is nézzük, úgysem maradtam volna tovább itthon 1-2 évnél. Ezt a hátralevő 7 hónapot végig tudom élni egy maszk mögött. Igen. Hazudni fogok. A családomnak. Mielőtt megkérdezné valaki, hogy miért nem próbálok erről beszélni  itthon, elárulom: felesleges. Akkora itthon a feszültség, ami a látszat-boldogságot övezi, hogy ez lenne az utolsó csepp, és az én őszinte érzelmem felborítani az egyensúlyt - amiért ugyebár csak az egyik fél küzd. Ezt a hét hónapot szívesen odaadom neki, hisz rengeteg mindent tett értem a múltban. Őszintén remélem, hogy az ő boldogsága tovább fog tartani.

Az eddigi támaszaimban is csalódtam "itthon"... Nehéz, mert már egyik arcra se tudok őszintén mosolyogni, ha "hazaérek". Biztosan érzik. Biztosan azt gondolják, hogy megint valami kis pitiáner szar ment az agyamra, és depis vagyok. Ha nekik így könnyebb. Már senkin nem érzem azt, hogy számít neki a jelenlétem.

Én lettem a vendég.

Biztos hisztis, állandóan panaszkodó kis pondró vagyok, de ez nagyon fáj. Csak a barátaim miatt kelek fel nap, mint nap. Szeretlek Titeket.

Szinte minden ember szeretne tudni valamit a jövőjéről, mindenkit érdekel, hogy mi vár rá a későbbiekben. Nagyon jó lenne tudni, hogy boldogok leszünk-e.  Kíváncsiak vagyunk arra, hogy megéri-e az a küzdelem, amit napi szinten folytatunk céljaink elérésének érdekében. Egyáltalában, elég jó-e az a cél, amiért megharcolunk.

Rengeteg a kérdőjel, amit felvet ez a kérdés, miszerint jó lenne-e tudni a jövőnkről valamit is, vagy sem. Nem ok nélkül nem tudunk csak annyit a jövőről, amennyit. Egyszóval semmit. A tudás okozhat mérhetetlen boldogságot, de ugyanakkora fájdalmat is. Elég, ha belegondolunk abba, hogy mi lenne, ha látnánk a saját jövőnket. Nem kell sokkal, elég öt évvel előre. A legtöbb ember mély depresszióba esne, mert nem úgy alakult az élete, ahogy előre eltervezte. Meroppannának a csalódástól. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy a látott élet rosszabb, mint amit elképzeltek. Csupán eltér attól. Más, mint az az idealizált jövőkép, amit a legtöbben elképzelnek magunknak. Persze az idő múlásával realizálódik a legtöbb emberben, hogy az élet nem habostorta, így nem lehet mindenkiből bankigazgató, vagy nyuszilány. Félreértés ne essék, az élet nehéz, de tud gyönyörű lenni, ha megtaláljuk azt a picike fényt a szürke félhomályban, ami elvezet minket oda, ahol őszintén jól tudjuk érezni magunkat. Az a képzeletben előre ismert öt év is csupán annyiból lenne hátrányos, hogy nem tudnánk végigfejlődni lelkileg azt az öt évet. A végcél ismeretében nehéz ugyanolyan hévvel dolgozni a fejlődésen.

Ha egy átlagembernek azt mondanánk, hogy fel fogják venni az első helyen megjelölt felsőoktatási intézménybe, és onnan évfolyamelsőként kerül majd ki, bizonyosan megelégedne önmagával, és akármennyire is koncentrál a továbbiakban a tanulásra, egy kicsit mégis lazítana. Gyengébben teljesítene, mert elveszne belőle a félsz, hogy vajon elég-e amit produkál. Márpedig a kicsi félsz pozitívan, egyfajta doppingként hat az emberre, és kihoz belőle rejtett tartalékokat. Éppenséggel megeshet, hogy pont ez a pici – így elvesztett plusz – segítette volna hozzá a jövőben a sikereihez.

A másik oldalon persze ott van annak is a lehetősége, hogy jövőbeli konfliktusokat előre látva képesek lennénk megakadályozni azokat, előbb fel tudnánk fedezni gyógyszereket, rengeteg életet tudnánk megmenteni. Gyilkosságokat, háborúkat tudnánk megelőzni. Persze csak akkor, ha csupán egy-egy szűkebb csoport bírna a clairvoyance (tisztánlátás) képességével, hisz ha mindenki tudná előre, hogy valaki meg akar akadályozni valamit, az egész nem érne semmit.

Mint mindennemű ismeret kétélű fegyver, így ez alól a jövőnk sem lehet kivétel. A jövőnk tudásának birtokában lenni egyet jelent egy új, alternatív jövő létrehozásával.

A tudatlanság áldásos... (a kedvenc mondásom, remélem már értitek, hogy miért)

Nem is tudom mióta, ma volt először olyan napom, amikor cirka elejétől a végéig jól éreztem magam. Reggel olyan gyönyörű volt a város... Imádom a ködöt. Akkor a leggyönyörűbb, ha süt mellette a nap. Sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképező... Így csak leírni tudom, hogy mit is láttam... Képzeljetek el magatok elé egy panelházat. Amit megsüt a nap, de nem látjátok a tetejét. Folyamatosan veszik el a jótékony homályban... Gyönyörű volt. Legalábbis... A számomra.

Táncoltunk is. Dzsuddal. Nagyon élveztem, mert kicsit már-már úgy éreztem magam, mint annakelőtte. A "boldog békeidőkben". :) Az a bizonyos fekete-fehér.

Tánc után bent maradtunk gengelni még a srácokkal. Tök rég nem volt ilyen élményem velük. Hiányzott. Tudom, hogy az én hibám. De talán tanultam belőle, és ezentúl bölcsebben fogok viselkedni velük is. Legalábbis azon leszek. Egyikükkel még további másfél órát beszélgettem, meghallgattam, hogy mi nyomja a lelkét. Személyes tapasztalataim, és látásmódom korlátozottsága mellett próbáltam neki segíteni a magam módján, remélem könnyítettem picit a lelkén. Majd kiderül... Hazaértem, és ettem egy finom ebédet, majd lezsíroztam egy találkát, és lefeküdtem még aludni picit.

Alvás után mindig nyomottabb vagyok egy picit, de ha felébredek, az Isten irgalmazzon a társaságomnak... Kicsit fárasztó vagyok, erre kell rájönnöm. Így 18 év után. Nem gáz, jobb később, mint soha. Ugrándoztam, mint egy óvodás, és énekeltem a "Mert Ő egy nagyszerű fika..." című fantasztikus dalt az Andrássy-n, aztán találkoztam az eddigi életem legviccesebb Szendvics-királyos kasszás lányával. Jó volt a délutánom, de nem tökéletes. Szeretem, ha az emberek mindenféle feszélyezettség nélkül tudják magukat adni mellettem, és nem kell figyelniük magukra, úgy elveszik a spontaneitás. Lehet, hogy én tehetek róla - sőt - valószínű, hogy így van... Sajnálom. Nem akarok senkin változtatni.

Este beszélgettem egy olyan emberrel, akivel szintén rég nem volt alkalmam egy jót dumálni, de végre sikerült, és remélem, hogy a közeljövőben megismétlődhet újra (rajtam is múlik, persze). Közben találtam egy csomó szép képet neten... Tök jó, bővül a galériám  egyre több mindent tudok illusztrálni. Tele vagyok ötletekkel, kreatív vagyok, és jól érzem magam a bőrömben.

Fizikán ülök... Első pad, balra a tanári asztaltól. Nincs több két méternél. És mégis, bizonyos szempontból végtelennek tűnik a távolság köztem és közte. Fura azt látni, hogy mennyire különbözünk egymástól. Az évek száma, vagy esetleg a szerteágazóbb általános műveltség lenne a felelős? Nem tudom... Nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi az oka a kettőnk közt tátongó feneketlen erkölcsi szakadéknak.

Ha választásra kényszerülnék, azt hiszem a két lehetőség közül, az elsőt választanám. Habár... Nem is az évek száma, hanem inkább az ez idő alatt megélt élmények árulhatnak el valamit a különbségünkről. Ő tanár. Talán 50-55 lehet, és annyit tudok róla, hogy nagycsaládos (5 gyereket nevel a feleségével). Kettő tanári fizetésből élnek. Mint tudjuk, itthon egyáltalán nem honorálják a tanári szakmát, így sejthetjük, hogy nem tartoznak a pénzügyi elit köreibe. Nem is fontos, nem erről akarok írni. Ezzel csak egy pici háttér-információt szeretnék adni, hogy átláthassátok a helyzetet, amivel kapcsolatban lenne néhány gondolatom.

Félreértés ne essék, nem akarom bántani sem őt, sem azt, ahogy az életről, és annak értékeiről vélekedik. Egyszerűen csak nem értem. Visszás. A durván egy éves "ismeretségünk" alatt kialakult kép alapján úgy gondolom, hogy hívő. Ezzel sincs semmi gondom. Úgy gondolom, hoy mindenkinek szüksége van egy fix pontra az életében, egy kapaszkodóra, amit megragadhat, ha minden más épp össze akar dőlni körülötte a jól felépített életében... Elég, ha csak arra a milliószor hallott történetre gondolunk, amelyben egymás mellé kerül egy ateista ember, és egy zuhanó repülőgép. Ismerős, ugye?

Van egy srác a környezetemben, aki hinni szeretne, de nem képes rá. Nagyon egyszerű a dolog miértje. A szülei nem nevelték úgy, hogy képes legyen hinni bárminemű, kézzel megfoghatatlan, felsőbb hatalomban. Minden mást megkapott a családjától, egy stabil értékrendet, egy biztos erkölcsi alapot, épp csak ezt az egy dolgot nem. Az esélyt arra, hogy megtalálja, vagy felépítse a saját kapaszkodóját.

Visszatérve a Tanár úrra, ő talán a másik véglet. Ő az, aki véleményem szerint elvakult kissé. Mint minden érthetetlennek tűnő dologra, erre is biztosan van egy logikus és racionális magyarázat. Csupán elméletem van, biztosat nem tudok, és nem is akarok írni erről. 18 évnyi élettapasztalattal a hátam mögött azt hiszem, hogy őt megtörte az élet. Szerintem egykoron tényleg és őszintén vidám, boldog volt. Az évek során olyan behatások érhették, amiket már nem tudott leküzdeni. Nem tudom, hogy gyerekkorától kezdve, vagy csak későbbtől indulva van ilyen szoros kapcsolatban a vallással. Talán ez nem is olyan fontos. Egyértelműen érzem rajta azt, hogy a mosolya mögött a legritkább esetben rejtezik igazi vidámság, vagy öröm. A vicceivel próbál ellensúlyozni valamit, a családi történeteit velünk megosztva pedig magával próbálja elhitetni, hogy ő ténylegesen boldog. Sokszor látom a tekintetében, hogy nem érzi jól magát. Ehhez nincs köze az osztály magaviseletének, vagy tanulmányi átlagának. Ez valami más... Azt hiszem Ő olyan ember, aki már egyszer megkapaszkodott abban a kapaszkodóban. És soha nem engedte el többé. Szerintem itt követte el az egyetlen hibát. Nem állt saját lábra, hanem mankónak használja, és néha ez a mankó mutatja meg, hogy merre menjen tovább. Megkönnyítette és egyben meg is csonkította vele az életét. Nem zárom ki, sőt, szinte biztosnak tartom, hogy egyszer nekem is szükségem lesz a kapaszkodómra. De tanulok a hibájából, és én el akarom majd engedni. A hit kétélű fegyver. Amennyit adni képes, azt - vagy többet - el is képes venni. Álláspontom szerint elvenni a hitvilág földi leképződése, az egyház képes csupán. A felsőbb hatalom földi nagykövetsége... Nevetséges... Nem tartom hihetőnek, hogy az abszolút tudás birtokában levő "Valaki" ki merje adni a kezéből annak akár csak egy morzsáját is. Főleg egy ember kezébe. Kész öngyilkosság lenne. Ebből következőleg nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az egyházaknak bárminemű közük is legyen a hirdetett Istenükhöz.

Nem értek egyet azzal, ahogy ő szemléli a világot. Szerintem nem akar már látni. Beszűkült az érdeklődési köre, és egyáltalában nem akar nyitni a világ felé. Az ő döntése, nem szólok bele. Viszont, ha elfogadna tőlem egy tanácsot, a gyerekeit egy kicsit nyitottabban nevelné fel. Látom, hogy milyen is az, amikor egy srácot a többiek kiközösítenek, mert egy olyan értékrendet kapott otthon a szüleitől, ami általánosságban véve beccsületreméltó ugyan, de a korosztályának 95%-a nem képes azt megérteni. Mindenki fél a mástól. Mindenki fél az újtól. Mindenki fél attól, ami nem olyan, mint ő. Kívánom, hogy a gyerekei ne tapasztalják ezt a saját bőrükön...

Hopp... Kicsöngettek. Olaszt kéne tanulnom... Francba...

" ...pont ezt akartam mondani, hogy nem arról van szó, hogy azt hiszem, hogy hazudsz, hanem arról h annyiszor kétségbe estem már a bajaid miatt, és annyiszor gondolkodtam már a saját bajaim helyett a tieiden h már nem tudsz 'megijeszteni'. Arról nem beszélve hogy nagyokat csalódtam benned abból a szemszögből, hogy észre se veszed, hogy mit tesznek érted a barátaid, hogy mennyi mindent lenyelnek neked és elfogadnak, és Te még akkor is azt mondod h neked mennyire rossz.

Én csak azt láttam,hogy valahogy az utóbbi időben Neked mindig fáj a világ, és csak a rosszat látod... Megértem, hogy télleg nincs könnyű életed, azt is megértem, hogy saját magaddal se vagy tisztában, sőt még azt is elfogadom, hogy Te réteges vagy, meg így meg úgy, de akkor amit én belőled látok az nem rétegesség hanem kétszínűség

És akkor még mondhatnám, hogy egy barátság úgy jogos, ha viszonzott, és én úgy érzem, hogy nem is érdekel Téged, meg nem is nagyon tudnék neked a gondjaimról beszélni.
Szóval ezek és még sok minden más eredményezte azt h még látni is rossz volt Téged, mert esküszöm mintha egy őrültet látnék.

-----

Aki bármit is a sajátjaként tud érezni a fentikeből, szóljon!

Köszönöm az őszinteséget.

A mainál nem sok rosszabb napom volt eddigi életem során. Egy jó ideje hullámvölgyben vagyok, ez igaz. 3 éve nem ütöttem a falat idegből. Nyugodtnak gondoltam magam. Még mindig így gondolom. Ma nem bírtam tovább. Csalódtam magamban - illetve rájöttem, hogy korántsem vagyok olyan értékes ember, mint amilyennek eddig hittem magam. Elismerni elég nehéz volt, de nem lehetetlen.

Rájöttem, hogy néhány visszatérő hibámra vezethető vissza az összes ballépésem, amivel sok-sok embernek okoztam fájdalmat. Ritka az olyan dolog az elmúlt egy év során, amit ha előre tudok, ugyanúgy tettem volna meg. Ilyenre is volt példa. Az a legfájdalmasabb, hogy a legnagyobbat nem tudnám másképp csinálni. Tanultam belőle, de megfizethetetlen árat fizettem érte. Erről már írtam régebben.

A másik dolog, pedig maga az öregedés, az érés folyamata. Ahogy szépen lassan lefolyik a rózsaszín szmötyi az életről, és rájössz, hogy az eddig biztos értékek - gondolok itt például a családra - korántsem olyan biztosak, mint amilyennek elképzelted őket. Nem idilli, nem boldog. Nem család... :(

A család az én megfogalmazásomban csupán a feltétlen összetartásról szól, még vérségi kapcsolat sem szükséges hozzá. Tökéletes harmónia sohasem lehetséges (tudom, minden általánosítás hibás - ezt nézzétek el nekem, könnyebb így fogalmazni), de boldogságot igenis tud nyújtani egy család, akár vérszerintiek a tagok, akár nem. Alkalmazkodni kell. Elfogadni a másikat. Ez nem egyenlő azzal, hogy az egyik fél ráerőlteti az akaratát a másikra. Ez már nem kölcsönösség, hanem elnyomás. Ahogy - úgy hiszem - semelyik hibáról sem derül ki azon nyomban, hogy hiba volt, ennek is kell egy kis idő, amíg rádöbben az adott személy, hogy ő vétett a kölcsönösség ellen. Csak elvett, de nem adott. Rájönni csupán az első lépés, habár van aki eddig sem képes eljutni. Igazi bátorság viszont ahhoz kell, hogy felvállalja az illető a hibáját, és bocsánatot kérjen érte. Ahhoz, hogy megváltozzon valaki, rengeteg erő, idő és önismeret kell. [ Ezért nem tudok változtatni magamon egyelőre... Hisz nem ismerem önmagam. ]

Az én családom pontos helyzetét leírni lehetetlen. Sajnos nincs róla általánosan helytálló véleményem, mivel életem 18 eddigi évéből ha 3-4-ben láttam át teljes értékűen a viszonyokat. Okairól csupán halovány sejtéseim vannak, amikor megkérdeztem két embert a családból, hogy miért indult az egész, két gyökeresen eltérő történetet hallottam. Az egyik hazugság. Soha nem fogom megtudni, hogy melyik. Én érzem, hogy melyikben kell hinnem, és nehéz nem felelősségre vonni a másikat, hogy miért hazudik. Az egész egy nagy, öngerjesztő folyamat. Először a kis nézeteltérésből lesz egy hétköznapi vita. A hétköznapi vita később rendszeressé válik, végül kialakul az igazi, tömény undor. Egyszerű lenne keresni egy bűnbakot, ráhúzni a vizes lepedőt, kiközösíteni, és minden mehetne tovább, helyreállna a rend. Persze, nagyon egyszerű lenne. De egy családról van szó, ami összetart. Ismét alkalmazkodni kell(ene). Önmagát fogja elpusztítani az egész. Olyan jellemek kerültek egymás mellé, akik önmagukban egyenként lehetnének az erkölcsi példa a mai társadalom előtt, de valamiért - és ez az igazságtalanság ebben a játékban, amit életnek nevezünk - egymásból a legrosszabbat hozzák ki. Szeretem, és tisztelem a családom minden tagját. Soha nem fogom őket magukra hagyni. Így én is belekerülök az önpusztító körbe. Így követem az erkölcsi példát, amit elém állítanak, segítem az öregeket, hisz ők is segítettek engem. Így viszont sosem leszek igazán boldog, hiszen látni fogom, ahogy a szeretteim folytonosan marják egymást. Nekem. Egymás háta mögött. Egy érző ember nem tud emellett elmenni szó nélkül [ ez bizonyítja, hogy még mindig érzek ]. Nagyon fáj. A másik eshetőség az lenne, ha bepakolnék egy bőröndbe és elmennék tőlük jó messzire. Ez bennem fel sem merül. nem tudnám megtenni. Marad a hit, a szebb holnapba vetett hit. Minden fél hibázott. Mindegyikük kicsit torz tükrön (ki ezért, ki azért) keresztül szemléli a helyzetet. Most, ma, holnap még megoldható lenne. A makacsságot kéne félredobni (tudom, én beszélek...), ezért megérné.

Barátok. Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést - őszintén megvallva - nem volt túl sok kedvem élni. Nagyon rosszul éreztem magam, hihetetlen nagy a nyomás, amit itthon el kell viselnem, hogy ne lássák rajtam, hogy igenis, k*rvára aggódom értük. Fizikális és mentális egészségükért egyaránt. Iskola után meghallgatott egy barátom. Akkor eredetileg azért mentem el vele, mert láttam, hogy bajban van, segíteni akartam neki. Meghallgattam, próbáltam átvenni a fájdalmából, hogy meg tudja osztani valakivel, kevesebb legyen rajta. Ekkor tudatosult, hogy valószínűleg túlcsordultam. Nem tudtam tovább elviselni. Látta rajtam, megkérdezte, hogy mi bánt. Elmondtam, hogy a miatt vagyok szomorú, amit az előző bekezdésben leírtam. Amikor sorra elmeséltem neki, hogy történt velem itthon, nem bírtam végigmondani, kicsordult a könnyem. Nem tudom, szerintem ILYEN fájdalmat még nem éreztem, talán csak egyszer egész életemben. Próbáltam ezeket a dolgokat magamban tartani, mert mindenkinek megvan a maga baja, és a barátaimra főleg nem akarok ilyen mérvű súlyt akasztani. Úgy éreztem, hogy nekem csak azért vannak most barátaim, hogy meghallgassam őket, ha gondban vannak, az enyémek legnagyobb részét próbáltam magamban elintézni. Odáig jutottam már, hogy megingott a hitem a baráti szeretetben is. Egy pár perc volt. De félelmetes. Ez az egy dolog maradt, amiből biztosan tudtam, hogy még élek, és ez is elveszett egy kis időre. Félelmetes. Ebben a pár percben még csak nem is bántam. ez a legelkeserítőbb. Ez még inkább. Most visszatértem. Visszatértem ahhoz a valakihez, aki tegnap, aki tegnap előtt voltam. Aki a barátainak él. Annak a három embernek, aki látott/hallott abban a pár percben: kérlek, bocsássatok meg. :( Most Ti jelentitek egyedül azokat a dokkokat, ahova ki tudok kötni, ha viharban elveszek a lélek tengerében. Ahol tudok mulatni, úgy istenigazából, ahol önmagam lehetek, ahol lerakhatom a farsangi álarcot. Végtelenül hálás vagyok azoknak az embereknek, aki ezek után is tudnak rám nézni barátként. Lassan tényleg... Nem is tudom megfogalmazni. Lehet, hogy nem bírnám elviselni magam.

-------------------------------------

Hihetetlen, hogy az írás milyen nyugtatóan hat rám. Megint átjár az a mérhetetlen szeretet, amit most aközött a néhány ember között akarok kiosztani, akik a szívük leges-legmélyén a barátjuknak tekintenek. Vegyetek. Ki mennyit érez jogosnak.

Köszönöm Nektek.

Annyira szeretnék már írni valami tartalmasat. Tök komolyan mondom, hiányzik. Jó munkához idő kell, tartja a mondás. A másik mondás meg azt tartja, hogy arra van idő, amire akarjuk hogy legyen. Ugye ti is érzitek a kettő közötti "enyhe" logikai kapcsolatot? Lebuktam, igaz? Sajnos most nem szabad lazítanom a gyeplőn, muszáj tanulnom. Nagyon remélem, hogy meg lesz az eredménye.

A mai napom is ugyan abból állt, mint a tegnapi. Csak, és kizárólag tanulásból... Érzem magamon, hogy nem fog ez így menni. Előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor már egyszerűen nem leszek képes még többet és többet befogadni. Kéne pár nap pihenő. Jah... Én ilyen kérések után szoktam odavetni másoknak, hogy "ja, vért ne adjak?". Most megbántam... :)

Megkaptam a "csak egy könnycsepp..." folytatásának alapjául szolgáló anyagokat az illetékestől, így nemsokára megpróbálom megírni azt is. Korántsem lesz derűs... :(

Ma cirka 11 órán keresztül görnyedtem a számítógép felett, és sajnos nem jókedvemből. Tanultam. Végig. Elég kiábrándító, hogy ennyi idő elteltével sem érzem azt, hogy haladtam volna valamit is. Kétségbeesés *on*.

Most megyek el fürdeni, ami után be kell magolnom a görögség anyagát törire (egyelőre scak a füzetet), majd elkezdem olvasni az Édes Annát. Remélem jó könyv, mert ha nem, még azzal is szenvedni fogok...

Rengeteg dolog történt ma is, amikről még szeretnék írni, de jelen pillanatban nem tudom őket szavakba önteni. Talán holnap.

Van, amikor önmagam által akarom megismerni azt az emberkét, akit a legtöbben Z-nek hívnak, de olyan is előfordul, hogy ebben más is nagyon sokat segít.

"Akkor úgy gondoltam, hogy még egy ilyen ember - mint te - nem létezik. Jóformán tökéletesnek találtalak, és ez egy kicsit zavart, meg kicsit féltékeny is voltam rád, hogy tökéletes életet élsz, de késöbb rájöttem hogy korántsem erről van szó. Rájöttem hogy vannak pozitív és negatív dolgaid is, és ez nem baj mert azt hiszem hogy az egyetlen negatív dolog benned az hogy érzékeny vagy - nagyon, ha nem is mutatod, azért néha látszik rajtad, és olyankor nem tudom, hogy hogyan segíthetnék, amiről tudom hogy nem muszáj, de én nagyon megszerettelek téged, és nem tudom miért, de sztem jóarc gyerek vagy, úgyhogy vigyázz magadra, és fújd fel azt a buborékot"

Nem tudok erre mit írni. Minél többet látsz belőlem, annál negatívabb lesz a kép. De nagyon jólesik amit írtál.

Köszönöm.

Túléltük. 3-ból ketten alig. De túléltük!!! Egy hónapja vártunk rá... Végre eljött az idő...

6 előtt néhány perccel megjelent egy csendes újpesti utcában az ezüstmetál automobil. Kiszállt belőle egy 18 körüli, copfos fiatalember. Két hölgy várt rá a kapualjban. Köszöntek egymásnak, berakodtak a kocsiba (a srác életében nem látott még kisebb hálózsákot, mint akkor). Az előre megbeszéltek szerint egy kerülőúton jutottak el a végcélhoz - a Tecsó érintésével.

Az áruházban első útjuk a 18+ - os részlegbe vezetett, és közelebbi - egyelőre még (!) nem bennsőséges - barátságot kötöttek a pusztító, gyilkoló, nyomorba döntő répagenerátorokkal (segítség, 7 betűben: alkohol). A pénztárnál az úriember hálát adott, hogy annak idején nem voltak komplikációk a születésénél, és nem szorult az anyjába a feje, így nem néz ki úgy, mint az eladó. (Tudom, gonosz vagyok. - a szerk.) Meglepően simán kihoztuk az 5.000 forintnyi alkoholt az áruházból, egy "kis sárga" táskában, amit a kapitalizmus egyik tősgyökeres fenntartója plusz 150 (százötven) magyar pengőért bocsájtott rendelkezésükre. Hogy ne legyen feltűnő a részegedési szándék, vettek még egy csomag rágót is ("Srácok, a rágóval óvatosan, jó??"). Najó, igazából felitatás céljából vásároltak néhány csomag kétszersültet. A profibbak natúrt, a kevésbé járatosak fokhagymásat (macskajajra ideális...). 6 üveg sör, egy üveg sípolós, meg egy üveg harisnya(nadrág) társaságában elhagyták az objektumot. A hölgyek hátra, az alkohol előre ült (nehogy baja legyen). A fiú sofrírozott. A nagyasszonyok az áruház parkolójából kikanyarodva már elvesztették a fonalat, így csak az úrvezető tehetségének köszönhetően találtak ki a szállásra. A cirka 30 kilométeres utat egy óra alatt tették meg, miután több intergalaktikus birodalmi központon (Fót, Veresegyház...) át kellett haladniuk, átlag gyökkettes tempóval, nehogy veszélyeztessék a többi közúton haladó személyt (senkit).

Nagy nehezen csak kiértek Erdőkertesre, ahol a háromfős udvari ceremónia meghirdetésre került - cirka egy hónappal ezelőtt. A bejáratnál a biztonsági őrökön keresztül szinte minden gond nélkül bejutottak a szigorúan őrzött, csendes, sötétbarna házikóba. A berendezkedés hamar sikerült. Miután a létszám teljes kétharmada hallgat a blélpoklos jelzőre, első dolguk volt felfedezni, hogy az úr elfelejtette elmenteni a csillagközi-pizzaszolgálat telefonszámát. A kisebb málőrt hamar orvosolták egy hozzátartozó segítségével ("Igen, pötyögd be, hogy pizzarendelés erdőkertes, mi az első amit látsz?" - "Marhapörkölt raguval..."). Kisebb szünet után (miután a srác kibőgte magát), megkapták a számot, és megrendelték a két pizzát. 60-70 perc a szállítási idő - közölte az ügyfélszolgálatos kisasszony. Érthető, a galaxis túloldaláról (Őrbottyán) tényleg nem lehet odaérni hamarabb.

Addig összeszerelték az audió-apparátot, amely állt egy youpodból, és három darab 50x50-es hangfalból (groteszk látvány). Az első kísérletek után kicsit szellőssé vált a ház - nem erre lett tervezve, vagy a fene se tudja. Nagy nehezen sikerült bekalibrálniuk az ideális hangerőt, és leültek kártyázni. A végletekig kiegyenlíett versenyben négy játszmából 3-at a fiú nyert, egyet pedig az idősb kisasszony. Ekkor megérkezett a pizza. "Pizzaszagra gyűl az éji vad...", mondá Arany egy bizonyos helyen, örökérvényű idézete most is bevált, amint a fiú belépett az étkekkel, kétszer kettő, vérben forgó szempár meredt felé késsel és villával hadonászva. Szóra se érdemes módon az ifiúr hősiesen helyt állt az amazonokkal szemben, és egy vezércsellel (odavágta a hölgyek pizzáját a másik sarokba) kikerülte az életveszélyt. Étvágyuk csillapításával egy időben a hölgyek visszanyerték az amúgy megszokott csodálatos mivoltukat, így semmi gondot nem jelentett tósztot mondani egy közös ismerősükre. Mindenki arcára mosolyt csalt az illető, aki egy pillanatra ott ült közöttük. Sajnálatosan semmi se tarthat örökké - így hamarosan elfogytak a sörök, és muszáj volt valamiféle keményebb ellenfél után nézni. Ekkor került a kezekbe a harisnya(nadrág) és a sípolós. Bölcs előrelátásáról tanúbizonyságot téve a gentleman előhúzott kettő, az alkalomhoz illő mértékű pohárkát, és töltött a hölgyeknek. Nem volt mit tenni, ő az üveget markolta a következő koccintásnál. Jó mókus módjára az ifjoncok nem hagytak semmit a poharak alján (szégyenszemre a fiatalember nem tudta meginni az egész üveg pálinkát... szégyen). Elkezdődött az este dokumentációja, így mindenki felöltötte a lehető legkompromittálóbb arcát. Ezekből láthat a nagyérdemű néhány képet alant...

Ezek után nevetséges módon a mesélő is elveszti a realitásérzékét, így ki tudja, hogy hány literrel, és perccel később ott vesszük fel a történetünk alkohollal itatott fonalát, amikor a két hölgy kilép a teraszra, és az egyikük fejére az ifiúr vödröt húz. Ezer szerencse, hogy a fiatalemberben tombol a vadászat iránt érzett szeretet, így felcsapta az afrikai sapkáját, és elkezdett rókákra vadászni. Utólag mondhatjuk, nála tisztább vadászt még nem látott Erdőkertes végtelen pusztasága. Megszámlálni is nehéz lenne, hogy hány rókát iktatott ki, de csak csinálta és csinálta, amit végül a két úrhölgy annyira megunt, hogy elaludtak a nagy küzdés közepette. Az ifjonc várt még, hátha maradt még a gaz vadakból valamerre - hű fegyvereit, a sárga vödrét, és a piros zománcozott tálát el nem engedve járőrözött a csendes éjszakában. Éjjel többször felriadt, mert gyanús hangok szűrődtek ki a szeparéból, közvetlen amellett a hely mellett, ahol a legifjabb kisasszony aludt. Belépett hozzá, és látja, hogy egyik hű fegyvere, az nagy vödör épp megtámadja a kisasszonyt. Neki se kellett több, azonnal semlegesítette az áruló fattyat.

Ezután az uraság sem bírta tovább, elterült a szoba közepén, (nagyjából)éberen ügyelve a két hölgy nyugodt álmát. Hajnalban arra kelt, hogy a két hölgy egymást mulattatja a ködös - esős reggeli órában. Ismét bebizonyította, hogy milyen is egy igazi, gavallér, jómodorú mókus, úgy tett, mint aki nem hallotta azokat a hálószobatitkokat, amikbe még egy öregebb bárszekrény is belepirulna. A hajnalt és a kora reggelt is átbeszélgették, majd lassan indulásra szánták el magukat. A férfiú még egyszer körbenézett a háztájon, hátha talál még rókákat - szerencséjére kettő még túlélte a tegnapi mészárlást, ezeket is eltette láb alól, ezúttal fegyvernemet váltott, és pajzs helyett ásót ragadott. Tisztán végezte dolgát.

Eztán a három kalandor elindult hazafelé, eltántoríthatatlanul közeledve hőn áhított céljuk, egy kiadós fürdés felé.

---

Szeretlek Titeket :)

A régi énemhez képest jégcsap vagyok, ez nem vitás. Úgy érzem, hogy nem vagyok képes szeretni jelen pillanatban. Jobban szeretni valakit, mint egy barátot. Illetve, ha még bele is mernék vágni... Nem. Nem mernék. Nem akarok tönkretenni egy értékes embert. Ebbe a hibába már beleestem. Az elmúlt két hétben annyira hideg voltam, hogy komolyan elkezdtem félni attól, hogy mi van, ha többé nem leszek képes ennél többre? Már nem félek. És ez boldogsággal tölt el. Megint igazad volt. Fenébe... :) Hála az égnek!

Ma edzésen tanítottam. Jól esett. Jó látni, hogy általam ért meg valaki egy folyamatot. Jó érzés átadni azt a tudást valakinek, aminek te már a birtokában vagy annyira, hogy képes legyél azt tanítani. Külön hálás feladat volt, mert az illető engem egészen másra tanított. Talán ezzel viszonozhatom a szívességét... Szeretek adni.

Holnap suli után elég fura dolog következik majd. Ki tudja mióta, ismét kettesben leszek azzal az emberrel, akire az eddigi életem 1/3 – át építettem. Akit én martam el magam mellől. Ezt már nem tudom megváltoztatni. Feldolgozni sem igazán. Nem lesz ugyan olyan. Elfogadtam, megértettem. Mindkettőnknek fontos a másik közelsége. Én így érzem. De mégsem ugyanúgy. Számítunk egymásra, közel vagyunk. Nagyon közel. Új a helyzet. Nem tudom, hogy rosszabb-e, vagy jobb. Más. Az idő remélem segít majd megválaszolni ezt. Csak azt akarom, hogy boldog legyen. Velem, nélkülem? Nem számít.

Ezután a másik két barátommal megyek majd el egy kis italozással egybekötött eszmecserére. Nyár vége óta terveztük, az esetek nagy részében miattam nem jött össze, így remélem emlékezetes lesz mindhármunk számára. Én mindent megteszek érte.

Mosolygok. Szívből. :)

Akinek szánom, tudja, hogy az Övé:

---

Ott ültem a hajón, megláttam Velencét még utoljára. Lágyan ringott alattam a kis komphajó, előttünk két hatalmas óceánjáró csúszott lassan ki a lagúnákból, a nyílt tenger felé. Egyre kisebb szeletet láttam be, végül teljesen eltűnt a szemem elől.

Bevillantak az emlékképek: a gyönyörű, szűk csatornák, a Grand Canal ,a rengeteg galamb, a sok tízezer arc, ami mind ugyan azért volt ott mellettem, amiért én. Látni a világ eme fantasztikus színfoltját. A tömegben lehet a legjobban eltűnni. A kis utcák hangulata szinte leírhatatlan. Eggyé válsz azzal, amit Velence adhat egy embernek. Az élő történelem. Része lehetsz egy olyan városnak - akár csak néhány órára is - ami egykoron Európa legnagyobb befolyással bíró pontja volt. Magadbaszívni azt a jellegzetes illatot, ami egyeseknek kellemetlen, másoknak az otthont jelenti, megint másoknak pedig emlékeket tükröz. A csatornák állott vize, a galambok illata és a por keveréke leírva nem hangzik túl megnyerőnek. De akkor, ott, egy bohócsapkával a fejemen. Tetszett.

Egész nap borult idő volt, a város kis sikátorait ez még misztikusabbá tette. Lefordulsz a nagy, turisták által is bebarangolt főutakról, belépsz a kis sikátorba, és egyedül vagy. Fél méterrel mögötted özönlenek az emberek, meg akarják nézni azokat a dolgokat, amik a képeslapról mosolyognak rájuk az utazási irodákban. Te csak állsz egymagadban, és lépkedsz előre. Fél méter széles az egész. Két ember nem tud egymás mellett elmenni. Ahogy távolodsz a tömegtől, elhal minden zaj. Nyugalmat érzel. Felnézel a 10-15 méter magas falak mentén, az ég egy félméteres csíkját látod. Félhomály. Tudod, hogy ez az utcácska több száz éves. Sejtheted, hogy hány és hány ezer ember ment már végig rajta. Koptatta lassan simára a nagy utcaköveket. Úgy érzed, igen, most már láttad az igazi Velencét is. Ha nem is teljesen, de igazad van.

A lemenő nap sárgára festette a város falait. Csak indulás előtt, a kikötőhöz vezető utamon világította meg a lépteimet a jó öreg óriás. A reneszánsz díszítés a legszebb fényviszonyok mellett lenyűgöző volt. Ritkán állok meg percekig egy-egy látvány felett, de most muszáj volt. A napsugarak lágy simogatása, a friss szellő, ami éppen csak annyira fújt, hogy felfrissítse a velencei levegőt, és az a látvány, amit a Szent Márk tér látványa adott, tényleg átadhatatlan élmény... Látnod kell.

---

Egy fényképalbumot akarok Neked adni. Megfogható képek nélkül. Amit átéltem, az a Tiéd is. Ha csak egy valamit is el tudsz magad előtt képzelni mindebből, már sikeresnek könyvelhetem el az ajándékom. Remélem tetszeni fog...

Kicsit rossz a kedvem, ezért a post is valószínűleg sötétebb lesz, mint amilyen a valós helyzet, elnézést. Nem tudom függetleníteni magam magamtól. Milyen abszurd, nem? Annyi mindenen mentem keresztül ebben a pár napban. Legtöbbjéről nem mesélek sehol, mert ezt nem szeretném kiadni senkinek. Túl nagy támadási felület. Az olvasok legnagyobb részében megbízom, hisz tőlem tudják, hogy írok egyáltalán, nem tőletek félek. Magamtól...

Sajnos hatalmasat csalódtam magamban. Nem fogok róla beszélni. Akinek elmondom, elmondom, akinek nem, nem. Itt sem a bennetek való bizalom az a tényező, ami a leglényegesebb... Azt hittem ennél különb vagyok. Mégsem. Megint kezdhetem előről az önmegismerést... Talán ez egy végtelen folyamat, hisz mindig csinálok olyan dolgokat, amiket addig nem, ezért mindig lesz valami új, amit eddig nem ismertem magamban. Remélem el tudom fogadni ezeket a lépéseimet, különben soha nem békélek meg önmagammal.

Szarul vagyok... Kicsit lebetegedtem olaszban... Nem túl jó most a májam sem... Szétrúgtak/szétütöttek edzésen - ami általában nem túl rossz dolog, de most kicsit szarul esik ez is.

Rengeteget kellett tanulnom, de biztos, hogy nem fogom alább adni, mert most nagyon fontos. Kicsit széthajtottam magam az elmúlt ár napban - kevés alvás, rengeteg interakció... Lefáradtam. Muszáj most kicsit leállnom. Csak pihenni kicsit. Kiírni mindent.

Ezt a postot valószínűleg át fogom még írni, nem érzem úgy, hogy túl jól sikerült volna. Addig viszont ez is több, mint a semmi. A lényeg nem változik, csak a forma.

Szarul kívül-belül. De mindig van egy olyan dolog, ami ad egy kis boldogságot... Találtam egy tökéletes képet, ami megmutatja, hogy hogyan érzem magam:

Köszönöm nektek. :)

Olaszban voltam péntektől hétfőig. Előtte viszont meglátogattam a két legjobb barátomat (elég ha ők tudják, hogy kikről is van szó :P ), és mindkettővel egyenként elbújtunk egy jó meleg és hosszú baráti ölelésben. Azt hiszem az elmúlt időszakomban nem voltam ennél boldogabb. Szeretem őket. Szeretnek engem. Tiszta és makulátlan helyzet.

"jó érzés, hogy vagytok nekem :)" - vica versa!!!!!

Olaszország nagyon jó volt. Mivel negyedjére mentem, innentől kezdve nem láttam túl sok új dolgot, ezért alkotási kényszerem alvó emberek lefényképezésében merült ki. Gyerekek... Orrspré... Nyitott szájjal aludni nem nyerő, főleg ha egy természetfotós (én) feldugja az objektívet a szádba, miközben alszol. De ez csak tanács. Tényleg... Az utazás jól telt, leszámítva, hogy a sofőr Székesfehérváron vettem észre, hogy nincs jogsija. Tényleg az attóbusz úgyse azzal megy. Jogos. DE HOGY LEHET VALAKI EKKORA RÉPA? Na jó. Vikinget szeressük (Béközép: HEEEEEEEEEEEEEEEEEJJJJ), jofféle. Gyuribá híre és maradék agysejtjei is kezdene kopni, egyre több hibát követ el... Például, hogy nem tudja, hogy hol a szálloda, és ezért éjfélig bolyongunk egy újpest méretű városkában, hogy megtaláljuk a szállodát. Seráfütty. Blúval kaptunk kétágyas szobát. Jó döntés... :) Első este kiraktuk hűlni az alkoholt, hogy legyen anyag másnapra. Lett. De ezt később... :) Bevágódtunk az ágyba és szunyáltunk. Jaj! Dehogy. Először megdobáltuk emendemsszel az alattunk lakók erkélyét. Vicces, próbáljátok ki.
Másnap Velencébe mentünk. Előtte meg piacra. Végre sikerült olyan karkötőt találnom, amit Gaia-tól kaptam régen. :) Vettünk csomó napszemcsit, meg övet. Én nem kaptam... :( Velence nagyon szép volt. Későbbi posztban még szeretnék róla írni néhány sort. Jó kis város, akármennyire áldozatává esett a kapitalizmusnak. Jól esett olaszul beszélni. Kezdem tudni megértetni magam. Egész napunkat itt töltöttük, és tök jól esett, hogy a barátaimmal egy nagy b*zivonatban énekelhettük - bohócsapkával a fejünkkön - a Kapuvári b*zibár c. számot.  Ennek kapcsán megismertem néhány zalaegerszegi emberkét, akiket Blú belopott a szállodába este. Nem volt száraz. :) Ők se. Az egyik kapott fütyülőst... A felét kiöntötte. Az ilyeneket annó ledobták egy bizonyos hegyről... Vagy tévedek???? Fütyülőst (!) kiönteni. Kész... * homlokon paccsan a tenyér* Én gyümölcsnapot tartottam. 5 féle pálinka, összesen kb. 6-7 deci mennyiségben. Házi pálinkám, diópálinka, '94-es meggy, "körte ízű szeszesital", és egy másik házipálesz. Nem igazán voltam képes pl. egy kilincset megtalálni az ajtón. De nem számít. Sajnos rámjött az őszitneségi roham, ezért pár lánnyal közöltem, hogy ne akarjon idejekorán felnőni. Remélem egyszer megfogadják a tanácsomat... Este csaptunk egy "női és zé" bulit, Dzsud-Karol-Dudus-Lelila-Anna-én hatossal, denszeltek, én meg fetrengtem. Valakinek azt is kell.
Vasárnap elmentünk Gardalandba. Ehh... Nagyon jó volt. Másnaposságra a Blú (kopirájt) Tornado pont optimális... Elsőre kicsit nem esett jól, de azért felébredtem tőle. Folyamatosan morzsolódtunk a nagy csapatból, végül Baluval vonatoztunk a Green Tornadon. Tízszer. :D Első körben még felefelé is sikítottunk, utolsóban pedig... Leírom...

- Igen, nagyon szép a Garda-tó, mindig máshogy látom. Ó egy pillanat, ne haragudj..
- Igazán, enm probléma...
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
- Tehát, mindig gyönyörködök benne. Ohh és megitn elnézést...
- Rá se ránts!
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Jó volt vele is lenni kicsit. Utóbbi időben alig voltunk csak ketten. Záróakkordként csináltunk egy-egy Könyves-vagont mindkét Tornadon, ahol a kocsikban csak könyvesesek ültek. Ezért szeretem ezt az iskolát. Összetart valamennyire... :) Baluval ketten vállaltuk az ingyiribingyirizést. "Ingyiribingyiri!" - "Könyves!" - "Ingyiribingyiri" - "Könyves!" - "Ingyiribingyiri" - KönyvesKönyvesKönyveÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ". A hullámvasút tőlünk zengett. Büszke voltam. És kicsit szomorú, mert nem lesz több ilyen...
Kifelé menet összeverődött a tömeg, és elindultunk Veronába. Jó kis város. Legalábbis szépen mutat a buszparkoló és a Meki között. 24 sajtburgerért fél órát álltam sorba. Kicsit se volt idegesítő, amikor a digo del buzimárék vakarták a seggüket előttem a sorban. Mivan? Felhívás keringőre? F*szt!!!!
Veronából 11-kor indultunk hazafelé. Hosszú éjszaka volt. Hosszú és kényelmetlen. Hazafelé sok helyen álltunk meg, mindig jól kimosolyogtam magam a női vécé előtt ácsingózó amazon-hordán, aztán megszántam őket, és biztosítottam nekik a férfi toalettet is. Sok emberrel beszéglettem a buszon, még többön röhögtem (én szemét...), és megint pozitívan csalódtam. Tök jó volt.
6-ra hazaértünk, aztán mindenki a maga útján...

Nem szenvedek témahiányban... Nincs időm... :(

Bocsi

Hamarjában szeretnék még pár gondolatot hozzáfűzni az előző posthoz.

Először is: semmi kedvem meghalni. Szeretem az életemet élni, szeretem azokat az embereket, akik közel állnak hozzám. Mindenki bízza a saját becsületkasszájára, hogy ide sorolja-e magát, vagy nem. Én 90%-os pontossággal be tudom határolni, hogy kikre gondolok...

Másodszor: aki féli a halált, az úgysem fog megérteni. Nem haragszom rá. Annyit kérek csupán, hogy fogadja el, hogy én másképp tekintek az élet ezen részére. A halál nem vég. A halál egy kis "maintance" a következő kör előtt. Ebben hinni kell, nem megérteni. Aki nem hisz semmiféle felsőbb hatalomban, ugyancsak nem fogja megérteni. Nincs harag... :)

Nem vagyok beteg. Nem tartom magam betegnek azért, mert a halál is eszembe jut néha. Nem félek tőle. Kíváncsi vagyok rá. Én így képzelem el azt, amit soha, senkinek sem fogok tudni bebizonyítani. Ezért szép. Nem veszíthetek... :)

Mindazoknak, akik olvassák ezt: szeretlek Titeket barátaim, és semmi kedvem nincs abbahagyni ezt itt...

Érdekes kérés. De aki tudja magáról, hogy hajlamos szívszélhűtést kapni, ne olvassa el a bejegyzést. Köszi.

Last one out, please close the door...

Tudtam, hogy meg fog történni. Nem nagy dolog, ezzel mindenki tisztában van, maximum nem akarja felfogni. Nem akar beletörődni. Mint oly sok másban, ebben is eltérek a nagy átlagtól. Világ életemben úgy voltam vele, hogy nekem az lenne a legjobb, ha előre tudnám. Nem kell sokkal, elég egy évvel. Szerencsém volt, egy szokásos kontrollon az orvos változást tapasztalt a leleteimben. Szignifikáns romlás. Feladta a szervezetem, még 6 hónapom van. Először természetesen nem tudtam felfogni. Nem szóltam róla senkinek, először fel akartam dolgozni. Egy ilyen információt nem lehet teljes ép ésszel megérteni, elfogadni, így én is kicsit megváltoztam.

Áldottam a kíváncsiságomat, amiért még nyolcadikos koromban elolvastam a biológiakönyvben a halál fázisairól szóló kiegészítő anyagrészt. Nem emlékszem rá pontosan, de azt hiszem valahogy így nézhetett ki: először az ember nem fogja fel, másodszor agresszív lesz, görcsösen kapaszkodik az életéért, harmadszor mély depresszióba esik, végtelenül maga alá zuhan, végül beletörődik, elfogadja, és elrendezi a dolgait. Átélve ez az egész nem ilyen egyszerű... Habár... Mondhatom, hogy itt is a legjobb helyzet volt az enyém. Nem féltem tőle. Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy mi fog történni. Az egyetlen dolog, amit nehezen engedtem el, az összes ismerős arc. Akiket valaha is szerettem. A családom, a barátaim, azok az ismerőseim akikkel rengeteget mosolyogtam. Semmi sem lehetetlen. Meg lehet ezzel ember módjára is birkózni, megőrizve minden méltóságomat. Büszke vagyok magamra, amiért ez sikerült.

Az utolsó hónap legvégén mentem csak be a kórházba, megkértem, hogy ne látogasson senki. Egyedül maradtam, de jól esett. Így senki nem látja. Így kicsit abba tudom ringatni magam, hogy ez másoknak így a legjobb. Önző vagyok. Nem fájt semmim, csak gyengültem. Egy idő után nem mindig sikerült tudatomnál maradni. Nem voltam roncs, teljes értékű emberként feküdtem ott. De (sajnos) ennek is vége szakad egyszer. Elájultam, megint. Amikor ismét kinyitottam a szemem már nem a plafont láttam. Magamat. Kívülről. Ugyan azzal a félmosollyal hagytam abba, ami végig jellemzett. Nem akartam ott lenni a temetésen, inkább próbáltam abból a végtelen erőből, és nyugalomból közvetíteni azok felé, akik lent maradtak.

Elindultam... Elindultam felfelé. Láttam mindent, ami megtörtént velem, amiért mosolyogtam, és azt is, amiért sírtam. Ez így teljes, így egész. Nem álltam meg, csak haladtam előre tovább. Egyre világosabb lett, végül már olyan erős volt a fény, hogy el kellett takarnom a szemem. Ekkor történt meg, amire évtizedek óta vártam. A végtelen fényárból előtűnt egy alaktalan erő, amit nem láttam ugyan, de 100%-ig biztos vagyok benne, hogy ott volt. Beszélgettünk, de nem szavakkal. Két lélek állt egymással szemben. Itt már nincs test, hiszen mi értelme lenne. Sosem gondoltam, hogy az lenne a lényeg, de bevallom, még kissé furcsa volt. Az érzéseinkkel kommunikáltunk, a szavak úgysem segítettek soha...

Megkérdeztem tőle, hogy ez itt-e az a kis idő, ami alatt megérthetek mindent, amire vártam... Bólintott. Rengeteg kérdést akartam hozzá intézni, végiggondoltam egy csomó mindent, hogy ha idejutok, mit is kérdezzek. Természetesen alig jutott eszembe valami, de amit végül kérdeztem, arra türelmesen válaszolt. Az a végtelen nyugodtság, ami belőle áradt, rám is nagyon jó hatással volt. Az első kérdésem, hogy ezután mi fog velem történni? Féltem attól, hogy azt fogom hallani, hogy semmi, nincs tovább. Ettől valahol mindenki fél. Szerintem ez áll a haláltól való félelem mögött. Félünk, hogy mindennek vége szakad.. Nem így történt. Azt mondta, hogy választhatok. Tűzzek ki célt, és ehhez a célhoz mérten kerülök ismét vissza a ténylegesen örök körforgásba. Örültem, nagyon örültem, mert egyrészt nincs vége, másrészt pedig úgy értékelte, hogy megtettem azt, amire hivatott voltam. Megkérdeztem, hogy ő mit csinál tulajdonképpen? Mosolygott. Azt felelte, hogy nincs értelme a kérdésemnek. Ő nem "csinál" semmit. Ő a minden. Beláttam, mint mindig, most is igaza volt. Ott van, amikor kel a nap, ott van, amikor kinyílik a mező közepén a tulipán, ott van, amikor férj és feleség egymást átölelve alszik el az aranylakodalmuk után. Sok embert tiszteltem még életemben, mindegyiküket másért. Ő volt az, aki kicsit elbizonytalanított, hogy jogosan tiszteltem-e az élőket. Arra jutottam egy kis gondolkodás után, hogy teljesen kiérdemelten élvezték a tiszteletemet azok az emberek. Isten azért az, aki, mert ő az, amit mindenki keres. A hibátlanságot. De sajnos ezen a poszton csak egy lélek állhat. Foglalt, lecsúsztunk... :)

Életemben kerültem az egyházakat. Nem tudtam felfogni, hogy egy ember hogy jön ahhoz, hogy Isten földi helytartójának neveztesse magát. Ki nem állhattam. Féltem egy kicsit, hogy mi történik, ha egyszer beszélgetésbe elegyedem majd valakivel, aki mindefölött áll. Elmondtam neki mindent, habár időközben rájöttem, felesleges, ő úgyis tudja. Meghallgatott, mosolygott. Megnyugtatott, hogy nem én vagyok az egyetlen. Értékeli azt, hogy kialakítottam magamban egy saját hitet, ami más úton, de hozzá vezet - hisz ő áll minden mögött. A hit a fontos, és nem az, hogy templomba járj - mondta. Egyetértettünk. Mindketten mosolyogtunk. Éreztem, hogy lassan mennem kell tovább. Még egy kérdést tettem fel neki: miután ismét lekerültem, el fogom-e felejteni mindezt? Szükséges rossz - válaszolta. Emberként, amikor a lelked fölé ékelődik a világ által közvetített gondolatok, a földi tudatod, a tested, nem tudnál megbirkózni a legtöbb dologgal amit itt hallottál, sajnálom.

Én nem sajnáltam. Mindig is arra vágytam, hogy akár csak néhány percre is, de birtokában legyek annak a tudásnak, aminek segítségével megérthetem az életet. Elértem. Nem először, és nem is utoljára. Elköszöntem tőle, és megköszöntem neki mindent. Habár... Úgyis találkozunk még... Mosolyogtunk mindketten.

Elkezdett távolodni. Elindultam lefelé... Valahol lenn egy kisgyerek épp születőben van, gondoltam. Ezek az utolsó gondolataim, amik visszakötnek még az életemhez, és Hozzá, hisz új testemmel már nem emlékezhetek vissza ezekre. Vártam, hogy milyen lesz...

...egy kisgyerek felsír valahol...

Meg szeretnék Veletek osztani egy rövid kis monológot, amiből kiderül, hogy miért is imádok edzeni.

Előzmény: Megjegyeztem két társamnak, hogy lehet, hogy az egyik alapgyakorlatot nem fogjuk tudni megcsinálni, mert az a múltkor ketten sem sikerült végigvenni. Ekkor a harmadik öngyilkosjelölt így szólt hozzánk:
Monológ: "Lehet, hogy nekem nincs tüdőm, de ő kicsi, neked meg sok hajad van. Menni fog!"
Epilógus: Na ez még nincs... De lesz!!!

:)

update: Már van: nincs semmi értelme ennek az egésznek kívülről. De nem baj. Nekem fontos :)

Mindig olyankor jut eszembe egy két gondolat, amit fontosnak tartok, amikor arra a legkevésbé sem számítok. Például éppen most, megkérdezte az egyik barátom, hogy mikor írok már a blogra, mert szeretné elolvasni, és csak utána menne el aludni. Először is megköszöntem neki, hogy ennyire szereti olvasni, amit itt publikálok, de - és itt jön a lényeg - ezt én magamért csinálom. Ez lehet, hogy önzés, de ennek a blognak végső célja és értelme az, hogy megismerhessem magam. Persze igyekszem olyan formában leírni a gondolatokat, hogy az mások számára is emészthető, sőt, talán szórakoztató is legyen, de ettől még mindig ugyanaz a cél.

Észrevettem, ha nincs igazi motivációm, nem tudok olyan jó bejegyzéseket írni. Vegyük például az általános "tájleíró" postokat. Nem tudok nekik lelket adni, pedig régen csak ilyeneket írtam. Lehet, hogy ezek sem rosszak, de az én mércémmel szemlélve mindenképp eltörpülnek azok mellett, amiket egy-egy gondolat ihlet. Gondolat, és nem esemény. Ezzel nem arra akarok kilyukadni, hogy esemény nem ihlethet jó bejegyzéseket, de mindenképp ébresztenie kell bennem egy gondolatfoszlányt legalább, amiből fel tudok építeni egy teljes postot.

Két napja folyamatosan matekozom... Holnap dolgozat. Félek tőle, pedig egy egyszerű alapórás matekdoga lesz. Nálam a matek az a tárgy, ami képes teljesen romba dönteni az önbizalmamat. Elég buta vagyok hozzá, hogy még ezt a színvonalú dogát is elrontsam, és ez nagyon elkeserít. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy néha sírni tudnék a saját tehetetlenségem miatt. Pedig csak rohadt matek. Hálás vagyok a barátaimnak, akik segítettek felkészülni honlapra, örülök, hogy nem csak akkor vannak mellettem, ha minden klappol.

Úgy hiszem, jobb ha folytatom a gyakorlást...

(És ne kérdezzétek meg, hogy mikor épp kiről írok. Akire vonatkozik, úgyis tudja... :) )

Jobbulást, és légyszíves vigyázz magadra, ha már én nem tudok... :) Ti voglio bene... :)

Tegnap, miután elküldtem a bejegyzést, cirka 2 órát voltam itthon, mert megkongatták a vészharangot: beteg van a baráti körben. Nem volt mit tenni, letettem fekete szarukeretes szemüvegem, bementem egy nyilvános telefonfülkébe, átvettem a Z-betűs latexruhám, és már száguldottam is (Ikarus Z 40-es ) paripámon a betegség gócpontja felé, amiről csak annyit mondhatok el, hogy Zuglóban található (ha ennél többet árulnék el, meg kéne, hogy öljelek Titeket...). Megérkezésemkor a gyengélkedő egy zokniban és pizsamában jött ki elém a gangra ajtótnyitni - ami elég nagy felelőtlenség, ha figyelembe vesszük, hogy épp lázas... Nem baj, azt hiszem hülyén veszi ki magát, amikor én papolok felelősségtudatról, igaz? Jó, hagyjuk.

Nem teketóriáztam sokat, egyből elővettem a tölcsért, és miközben töltöttem belé a meleg teát, kedélyesen elbeszélgettünk (ő bluggyogott) a szalagavatós zenékről és táncokról. Közben a konyhában a betegem édesanyja finomat - de még milyen finomat - csinált, nevén nevezve palacsintát. 8-féle töltelékig számoltam a lehetőségeim tárházát, de utána már nemtudtam tovább visszafogni a nyálmirigyeim váladéktermelését, és megkóstoltam egy csokikrémest. Nyamm... ^^

Akármennyire vagyok szuperZé, az órával még mindig akadnak problémáim. Kerek egy órával hamarabb indultam el utamra, mint kellett volna, és erre természetesen csak akkor jöttem rá, amikor már nem lett volna értelme visszafordulni. Így jártam - gondoltam magamban, és elmentem Batyira (kopirájt) és elsétáltam a Dunaparton egész a Margit-hídig. Nem volt túl szép idő, de a városban meg van az a szép képesség, hogy ilyenkor is tud barátságos lenni. Felém legalábbis így érződik. A zenéim ugyan melankólikusak voltak, és sikerült közvetlen közel elmennem a budai főszennyvízcső felett is (pfujj...), de jól esett sétálni a parton. Itt felültem a HÉV-re, és elmentem a Szentlélek térre, ahol találkozóm volt egy másik kedves barátommal, akivel később elmentünk a harmadik kedves barátom szülinapi zsűrjába.

De nem egyből! Úgy választottuk meg a találka időpontját,hogy legyen időnk még beszélgetni. Egy-egy üveg Heinekem és egy-egy üveg vodinari (kopirájt) mellett múlattuk az időt (hozzáteszem, én nem nyúltam a vodinarihoz). Az egész beszélgetés tanulságaként annyit szeretnék levonni, hogy nagyon szeretek pozitívan csalódni az emberekben. :)

A zsúr valami eszméletlen volt. Néhányaknál ez nem is költői túlzás. Kibéreltük a Kultúrális Töltőhely névre hallgató kis kocsmarészt, és bepréselődtünk cirka ötvenen. Nagyon jó volt, hogy ennyien szeretik a barátomat... :) Kapott egy szép tortát, meg koncsertójegyeket is. Boldog volt :) A baráti társaságunk kb. 40%-a egyezik, így sok embert ismertem, többjükkel baráti viszonyban állok, tőlük nagyon jól esett hallani egy részeg ember őszinteségével fűszerezett gondolatokat, miszerint "Zé te nem is vagy akkora surmó" Helyes ^^ Haladunk. A bulit kb. éjfélkor költöztetni kellett, mert zárt a hely, én itt lemorzsolódtam, és sikerült találnom hazafelé egy autót (Köszönöm... :) ), aminek segítségével már 1-kor hazaértem. Nem akartam hazajönni, de muszáj volt...

Ma 10-kor tért vissza belém a lélek, reggeli után egyből mentem a papámnak segíteni, áttöltöttük a murcit a hordókból a demizsonokba. Rossz volt látni, hogy szomorú. Viszont megpróbáltam minden pozitív gondolatomat felé irányítnani, és bízom benne, hogy sikerült neki derűs perceket okoznom. Délre végeztünk, azóta pedig szinte folyamatosan matekot tanulok... Remélem meglesz az eredménye. (Nagyon köszönöm a segítséget! :) ) Este még egy kicsit olaszoztam, magyaroztam és töriztem. És most jötte rá, hogy a blogolás elmaradt. Cirka elmondtam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy fontos lehet. Élvezzétek ki a vasárnap utolsó óráit... :)

(És jobbulást!!!)

Rossz érzés, amikor egy ölelés mögött már nem azt látom, amit istenigazából a gesztusnak tükröznie kéne felém. Nem tehetek róla. Növekvő ismeretek, szűkülő bizalom. Nincs ez így jól... Most csak ennyit akartam kiírni magamból...

Leültettem ma magam mellé egy hölgyet, aki sokat tud arról az Emberről, akiről mintázom a kis novellácskám főszereplőjét, és rengeteg mindent megosztott velem, aminek segítségével tovább tudom szőni piciny történetem fonalát...  :)
Neki is nagyon köszönöm!

Második rész

A seregből '66-ban szabadultam. Két év nagyon nagy idő. Rengeteg mindent átéltem ezalatt az időszak alatt, ami segített kialakítani magamban a világgal szemben egy stabil értékrendet, amitől - mai fejjel nézve - egy percre sem tértem el, és erre (azt hiszem jogosan) büszke vagyok. A két évnyi bakaélet alatt sem felejtkeztem el arról a kis menyecskéről, aki engem odahaza hűségesen várt, néha látogatott, néha én lógtam ki hozzá. Nem tétováztam sokáig, még azév karácsonyán megkértem a kezét. Aki nagy fényűző sorokra számít, az ugorjon MOST a következő bekezdés elejére. Szegények voltunk. Nem tudom, nem is akarom letagadni. A szegénység minden előnyét magam mellé tudtam állítani. Számomra nincs annál szebb, mint amikor egy kicsi, szűkös szobában a szegényes karácsonyfa mellet az igazán boldog pár egymással kéz a kézben eldönti, hogy bizony együtt akarják leélni az életüket. Senki nem látja őket, a pillanat csak az övék. Semmi sem lehet számomra fontosabb annál, hogy szerethetek, és tudom, hogy viszont szeretnek. Ezt semmiféle pénzen nem lehet megvenni. Ezt nem befolyásolja az eljegyzési gyűrű sem... Ezt a két tekintet, ami egymást fürkészi, a két szív ami együtt dobog, és a két lélek, ami összekapcsolódik befolyásolhatja csupán.

Nemsokára megosztottuk az örömhírt a közeli, majd a távolabbi rokonokkal is, akik (majdnem) egy emberként álltak mögénk, ami végtelenül jó érzéssel töltött el. 1967 július hó első napján vezettem Verát oltár elé, és mondtuk ki a boldogító igent. Ezután elutaztunk nászútra, amit a mai ifjak bizonyára megmosolyognának, de ez akkoriban igen jónak számított: Tihanyba mentünk 10 napra, a belső tó mellé, egy kis parasztházba. Itt végre csak egymással kellett foglalkoznunk. Végtelenül boldog voltam. Vele. Együtt. Kipróbáltuk a vitorlázást, és - életemben először, és egyben utoljára jól a fenekére vertünk annak a pénznek, amit a násznép összeadott. Hogy megérte-e? Ez nem kérdés.

A nászút mézillatú fellegeiből leereszkedve megtapasztaltuk ismét, hogy az élet nem mindig oly szép, és oly egyszerű, mint ahogy bizonyos nagynevű költők lefestik. Szívesen lettem volna én Rómeó, de a világ nem arról híres, hogy eltartott volna engem és az én kis Júliámat a két-két szép szemünkért. Dolgozni kellett. Ekkoriban kerültünk válaszhelyzetbe, döntenünk kellett, hogy hogyan jussunk lakáshoz - ami akkoriban szinte lehetetlen volt. Nekünk mégis volt két esélyünk. Az első, ha Budakeszin veszünk egy kis telket, és oda építkezünk, a második pedig, hogy Vera szüleinek újpesti házát kibővítjük. Fiatal  házasként zéró tartalékkal azt hiszem egyértelmű, hogy a másodikat választottuk, mert két ember egyszerűen képtelen annyi pénzt megkeresni, amivel a 0-ról fele lehet építeni egy házat. '68 tavaszán kezdtük el kibővíteni a lakást, két új szobát építettünk hozzá, összkomforttal (amiből csak az összkomfort hiányzott...). Sietnünk kellett, hisz nemsokára szűkösebb lesz a hely... :)

Úgy bizony. Június 27.-én megszületett a kislányom, Beáta. :) Az építkezés kutyafuttában haladt, de azt őszintén bevallhatom, hogy az a szoba, amibe július első napjának délutánján hazahoztam a kedvesemet és a kislányomat, aznap reggel még vakolás alatt állt. A kislányom valószínűleg nem vette zokon - legalábbis sosem mondta, hogy nyár közepén üzemelt a szoba közepére állított kályha. Félreértés ne essék, nem fáztunk. Rásegítettünk a friss vakolat szárítására. Az összkomfort hiányához még annyit, hogy a fürdőszobánk egy darab rézcsapból állt, amiből csak hideg víz folyt, a szobákban pedig nem volt parketta, a sima betonon jártunk. Vera otthonmaradt a kicsivel, így valahogy pótolnom kellett a kieső jövedelmet, hát másodállást vállaltam. Gépkocsivezetést oktattam az MHSZ-nél. Napi 16 órában dolgoztam, hajnal négykor elindultam a Cérnagyárba (ugyanitt fejeztem be dolgozói pályafutásom 2004-ben), itt dolgoztam délután kettőig, majd indultam a tanpályára, hogy felvegyem az első tanulót. 8-kor befejeztem, elindultam haza, ott lefürödtem, felvettem a melósruhát, és elkezdtem vakolni, festeni, betonozni, amit épp megkívánt az építkezés. Emlékszem, egyszer kijött a másik szobából Vera az alvó Beuskával a kezén, és megkért, hogy lassan hagyjam abba, mert a pici nyugtalanul alszik a matatás miatt. Akkor néztem rá az órára, és láttam, hogy hajnali egy óra van. Nem voltam fáradt. Ott lebegett előttem sziklaszilárdan a cél: otthont adni a családomnak.

1970-ben nagy esemény történt: a nagypapám ekkor ünnepelte az aranylakodalmát, így kimentünk hozzá Németországba. A feleségem ekkor lépett először ki Magyarország határain. Nagy vacsorát tartottunk, amiből Vera csak azt szűrte le, hogy nagyon nehéz kibírni egyszerre 3 generációnyi ******* Ferit,  (ha az unokatestvéreket nem számoljuk...) ezen a megállapításon mindenki jót derült, és elismerte, hogy van benne valami kis igazság...

1972-ben kijutottunk a müncheni olimpiára az új kocsinkkal, amit édesapám vett nekem (és egy másikat Bori húgomnak - ne is kérdezzék, hogy meddig spórolt rá...). Volkswagen bogár. Fehér. Gyönyörű jószág... Kalandos úton került ténylegesen a tulajdonomba. Épp egy szanatóriumban kezeltek -a tüdőm nem tudott hozzászokni a budakeszi és az újpesti levegő különbségéhez. Az egyik tanulóm orvostanhallgató volt, és segített bejutni az intézetbe - ami szintén Budakeszin volt, két buszmegállónyira a szüleim házától... Nagy remények a gyógyulásra... :) Főleg úgy, hogy időközben a kollégáim segítettek behozni az autót a vámon, és leparkolták a szüleim háza előtt. Megint kisgyerekkoromat idéző felelőtlenséggel éltem, fű alatt megbeszéltem az ápolónővel, hogy ugyan engedjen ki napközben "sétálni a városba". Beleegyezett. Jól ment a dolog, amíg egyszer nem került valahogy egy fránya olajfolt a köpenyemre, amit nem vettem észre. Ekkor fogott gyanút, és innentől nem hazudhattam, hogy a séta, na az inkább szerelés, a város pedig inkább a házunk udvara volt... :$

Nem sokkal később, egy tanulómon keresztül sikerült hozzájutni Zamárdiban egy telekhez. Itt ne tessenek kacsalábon forgó villára gondolni. Elég szemléletes példa, hogy akkora volt ott a gaz, hogy az akkor 4 éves kislányom eltűnt benne, és csak a fű mozgásából lehetett tudni, hogy épp merre jár. De ha ez nem lenne elég, van más is: volt az utcában egy fuvaros (lovas ember, szekérrel), akit meg akartunk bízni azzal, hogy szántsa fel nekünk a telket, de az nem ment bele, mert féltette a lovait. Mit volt mit tenni? Hát nekiestünk kézzel. Hosszú-hosszú évekbe telt, mire a telek elnyerte mai formáját, de erről sem gondolom azt, hogy felesleges időpocsékolás lett volna.

Verával a kertben, 1967

Vajon hazugságnak számít, ha az ember oly mértékben rugalmas, hogy mindenkinek szinte más arcot mutat? Rengeteget gondolkodtam már ezen, és még mindig nem tudok dűlőre jutni... Ma családi kötelezettségemből kifolyólag elég sokat kellett vezetnem, ami már nagyon hiányzott, elvittem magammal kedvenc májpodom, rajta a legjobb zenéimmel, és félfülre beraktam, hadd szóljon az is, segítendő a gondolkodást.

Valahol Fót és Veresegyház(a) - sosem tudom pontosan :$ között, egy szolid vasúti kereszteződés után (ami, ha nem lassítasz le előtte 5-re, tönkrevágja az autód alvázát - kivéve persze ha bigfoottal járkálsz...) jutottam néhány érdekes megállapításra. Egyfelől arra, miszerint én sajnos senkivel nem viselkedem pöccre ugyanúgy. Mindenki egy kicsit másik Zé-t lát bennem. Van, akinek Zé, van akinek Zatyi, van akinek Zatty vagyok (a "pubiról" és a "faszfej"-ről most nem szólnék...). Születésem óta megtalálom mindenkivel azt a hangnemet, amire vevő. Nem tudom eldönteni, hogy ez hazugság-e. Hisz valahol én vagyok. Valahol nem. Ha mindenkivel úgy viselkednék, ahogy az énem diktálja, akkor... Hohohó... Itt van a kutya elhantolva. Az énem diktálja azt, hogy kivel hogyan viselkedjek, és az énem vesz rá arra, hogy mindenkihez idomuljak. Így még nehezebb a helyzet. Személyiségemből fakadóan vagyok olyan, mint a gyurma/zselatin/háromujjú lajhár... Szóval értitek. Felfekszem az adott formára - höhö. :)

Erre most jöttem rá. Nem tudatosan teszem ezt, ez lejjebbről jön... De azt még mindig nem derítettem ki, hogy ez hazugság-e, vagy nem... Nem tudom. Szerintetek?

u.i.: A szövegben összesen 5-ször szerepel a midnenki szó. Ebből 5-ször elírtam)

u.i.2: Már 6...

Hazugság:

Nem hazugság: I

Szeretnék megint írni egy kis... novellaszerűséget. Akik ismernek, tudják, hogy kiről szól. Több részben írom majd le, gyűjtök hozzá egy kis anyagot még...

Neki ajánlom...

Első rész

1944. Javában tart a háború, amely Magyarországot sem hagyja érintetlenül... A történelem során mindennemű fejlődés a konfliktusokra vezethető vissza, de ha ezt a második világégés kellős közepén mondaná valaki, lehet hogy kapna egy jó nagy taslit. Július van, egy vajúdó nőhöz hívják a bábát. Szülni fog, csak percek kérdése. Egészséges - mondja a doktor, ad még néhány tanácsot, majd elmegy. Örül az egész család. Megszülettem Én. A főváros közvetlen tőszomszédságában, a főként németajkúak által lakott Budakszin nőttem fel, itt éltem egészen addig, míg meg nem ismertem későbbi feleségem. De ne szaladjunk ennyire előre...

Boldog, eleven, igazi rosszcsont voltam, sose elégedtem meg azzal a szűk mozgástérrel, amit a szabályokkal teli gyermekélet megenged. Nem mondom, néha megvolt ennek is az ára, nagypapám nem szerette, ha egész álló nap a fa tetején ültem egy könyvvel a kezemben, és csak ennivalóval lehetett lecsábítani. Amikor lemásztam a fáról, kaptam egy pofont, amit akkor nem tartottam igazságosnak, de mára megértem, aggódtak az unokájukért. Imádtam olvasni, imádok mind a mai napig. Kívülről fújom az összes indián, cowboy és kalóztörténetet. Be kell valljam, néha az iskolában is kaptam egy-két körmöst, mert előző nap épp nem matekot volt kedvem tanulni. Helyette elmentünk a srácokkal a hegyekbe. Azok a jó kis hegyek. Micsoda túrákat jártunk végig... Mennyit futottam vaddisznómama elől, aki rajtam próbálta levezetni gondatlanságát, amiért elvesztette a kicsinyét. Ilyenkor jól jött a tehetségem, felmásztam az első fára, és megvártam, míg eltakarodik alólam az anyuka... Nagyokat mókáztunk, értettünk mi is ahhoz, hogy hogyan foglaljuk el magunkat. Nem tudom, hogy az olvasók közül járt-e már valaki Budakeszin, ismeri-e a főutat? No, ha nem, hát elég az hozzá, hogy az egész út egy meredek lejtő Keszi felé. Akkoriban csodaszámba ment, ha egy nap a buszokon kívül még 3 autó elment arrafelé. Egy keményebb télen egyszerre leesett vagy húsz centi hó. Iskola után kitaláltuk, hogy mi lenne, ha tartanánk egy nagy versenyt... Mi, fiúk felmásztunk a hegy tetejére, szánkókkal, beálltunk egymás mellé, és lecsúsztunk... Utólag visszagondolva elég félelmetes, de akkor nagyon nagy mókának éltük meg. Az egész csoda tartott vagy 3 percig, aztán kezdhettünk felkaptatni a hegyre. A visszaút valahogy mindig hosszabb volt, 20-30 perc is kellett, mire felértünk. A gyerekek még másképp mérlegelik, hogy mi éri meg és mi nem... Ma biztos nem caplatnék ennyit :P

Időközben megszületett a hugom, a kis Bori. Négy évvel fiatalabb nálam, én pedig a természetemből fakadóan nem tudtam bánni a lányokkal. Hát még hogy fiatalabb is volt. Most mondják meg! Mit kezdjen egy magamfajta gyerek azzal a kis vacakkal? Elárulom: semmit. Mindkettőnknek megvolt a maga baráti társasága, egyszer viszont volt közöttünk egy nagyobb összetűzés... Rólam tudni kell, hogy ki nem állhatom a bagót. Volt egyszer egy házibuli, ahova én - a kiváltságos - vittem az orsósmagnómat (micsoda kuriózumnak számított), a nagy nyugati slágerekkel, és megkínáltak egy szállal. Megköszöntem, visszautasítottam. Erőszakoskodni kezdtek. Megrántottam a vállam, összecsuktam a magnót és elindultam hazafelé. Minő meglepetés, egyből nem volt olyan fontos a cigi. Az előzmények ismerete után nem csodálkozhatnak azon, hogy amikor megláttam a húgomnál a cigit, nem voltam rest, kivettem a kezéből, és megpörköltem vele picit a bőrét. Rettenetesen utált érte. Ma ez egy kicsit erősnek hathat, de ha belegondolunk, ezzel a mozdulatommal egy életre elvettem a kedvét a cigitől... Pár hétig látszott a seb, amiről nem mondhatta meg, hogy hol is szerezte. Ma megköszöni.

Lassanként felcseperedtem, elemi iskolás koromban ért el '56 szele. Ugyan mi nem a fővárosban laktunk, de felénk is mentek azért harckocsik. Emlékszem, egyik reggel engem küldtek el a boltba, hogy vegyek egy kiló kenyeret (akkor épp jegyrendszer működött az országban). Meglátott a harckocsivezető, megkérdezte, felülök-e. Önök szerint egy ilyen visszautasíthatatlan ajánlatra mit válaszol egy vérbeli 12 éves fiúcska? Persze, hogy igent mondtam. Felültem a bácsi mellé, és a boltnál megkértem hogy tegyenek le. Amilyen büszke voltam én akkor magamra. A többiek sárgultak az irigységtől a suliban, én meg vörösödtem attól a pofontól, ami otthon várt, miután elmeséltem a kis kalandomat. Igazán csak akkor fogtam fel a forradalom súlyát, amikor visszakerültünk az iskolába. Megkérdeztem a barátaimat, hogy merre vannak a többiek - erősen foghíjas volt az osztály. Akkor mondták el, hogy nem élte túl mindegyikünk a történteket. Egyik akkori osztálytársam nevét viseli még ma is az egyik utca. Nem tudom leírni, hogy milyen érzés megtapasztalni a halál jelenségét ilyen korban. Ezt csak az értheti igazán, aki szintén átélt hasonló borzalmakat. Az élet ment tovább. Nem voltam épp egy éltanuló, mindenből kettes-hármas között mozogtam. Nem voltam én hülye, csak szelektív volt a memóriám. Érdekes mód magyar irodalomból és történelemből kitűnő voltam, néha én oktattam a tanárurat is. A matematikához viszont nem volt sok közöm. Később mosolyogtam magamon, amikor már középiskolában megjelentek a szaktárgyak, mint például a műszaki rajz, ami lényegében ugyanabból állt, mint a matek. Az általános iskola után inaskodni küldtek egy gyárba, ahol 14-től 17 éves koromig dolgoztam. Miután felszabadultam, már másnap elmentem dolgozni a fegyvergyárba. Itt három évig dolgoztam, emellett pedig elkezdtem esti iskolába is járni, amit nem tudtam befejezni…

20 éves voltam, amikor behívtak katonának. Ekkor már ismertem Verát, leendő feleségemet, így még nehezebb volt bevonulnom. Dehát ugye a sorkötelezettség az sorkötelezettség. Nem volt mit tenni, elköszöntem mindenkitől, és beálltam a taposómalomba. Nem kell mondanom, a katonaélet akkor igazán kegyetlen volt, nem egy századtársam lett öngyilkos, ezeket nem vettem fel, csak mentem tovább. Nem tartott sokáig kivívni a "főnök" posztot, dehát én már csak ilyen lennék... Egy erős gyerek próbálkozott rávenni arra, hogy fogjam be a szám. Szegényt 2 napig ápolták a gyengélkedőn, pedig csak egy pofont kapott. Soha nem voltam verekedős alak, sőt, néha futni is kényszerültem, de vesztes sosem voltam. Érces hangom volt már akkor is, így megtettek nótafának. Hiba volt. Ki volt függesztve egy lista a körletben a tiltott dalokról. Újabb hiba. Éppen menetgyakorlaton voltunk, és a vezetőség kiadta a parancsot: NÓ-TA! Nekem se kellett több, elkezdtem szépen sorjában az összes tiltott dalt fújni, de olyan hangon! A többiek igazi betyárbecsületről tanúbizonyságot téve egyből kántálták utánam azokat a jó cifra kis dalokat, amiket ha Lenin hallott volna, kihullik a nem létező haja is... A szakaszvezetőnk széttépte a sapkáját dühében, majd földhözvágta. Csak ezután kezdett el vérben forgó szemekkel ordítani, hogy ki ez a szerencsétlen, elfuserált flótás, aki ezeket a dalokat fújja. ******* honvéd parancsára jelentkezem! - vágtam ki katonásan összecsapva a bokáimat és szalutálva mindemellé. "100-szor felmossa a körletfolyosót, fogkefével!!!" - tajtékzott a törzs. Igenis, értettem! - hangzott a felelet. Nem vicceltek. Tényleg fel kellett mosnom. Százszor. Sikerült leküzdenem magamban a lázadás gondolatát, és nekiálltam. 98-nál tartottam, amikor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ebből az ügyből ki tudnánk-e még hozni egy tréfát. Sikerült. :) 118-nál tartottam, amikor a felügyelőtiszt rámordított, hogy hánynál járok. 118 - válaszoltam. "MAGA IDIÓTA, CSAK SZÁZOR KELLETT!!!!" - Tudom uram, de még nem elég tiszta... Azt hiszem ekkor futottam életemben a leggyorsabban... Persze volt néhány kemény feladat. A hidászokhoz kerültem, ehhez hozzátartozott akkoriban a pontonépítés (ideiglenes híd építése) is. A vezetőséget nem érdekelte, hogy éppen január van, tombolnak a minuszok, jégtáblák úsznak a Dunán. Nem volt szempont. Nem szeghetek parancsot. Fogtam a "kis" 15 tonnás játékautót, betolattam vele félig a vízbe, kiszálltam, levetkőztem gatyára, és derékig beálltam a fagyos Dunába pontont építeni. Ha tudtam volna, hogy ennek később milyen ára lesz, valószínűleg nem tettem volna meg...

Ez lennék én, '64-ben.