Leültettem ma magam mellé egy hölgyet, aki sokat tud arról az Emberről, akiről mintázom a kis novellácskám főszereplőjét, és rengeteg mindent megosztott velem, aminek segítségével tovább tudom szőni piciny történetem fonalát... :)
Neki is nagyon köszönöm!
Második rész
A seregből '66-ban szabadultam. Két év nagyon nagy idő. Rengeteg mindent átéltem ezalatt az időszak alatt, ami segített kialakítani magamban a világgal szemben egy stabil értékrendet, amitől - mai fejjel nézve - egy percre sem tértem el, és erre (azt hiszem jogosan) büszke vagyok. A két évnyi bakaélet alatt sem felejtkeztem el arról a kis menyecskéről, aki engem odahaza hűségesen várt, néha látogatott, néha én lógtam ki hozzá. Nem tétováztam sokáig, még azév karácsonyán megkértem a kezét. Aki nagy fényűző sorokra számít, az ugorjon MOST a következő bekezdés elejére. Szegények voltunk. Nem tudom, nem is akarom letagadni. A szegénység minden előnyét magam mellé tudtam állítani. Számomra nincs annál szebb, mint amikor egy kicsi, szűkös szobában a szegényes karácsonyfa mellet az igazán boldog pár egymással kéz a kézben eldönti, hogy bizony együtt akarják leélni az életüket. Senki nem látja őket, a pillanat csak az övék. Semmi sem lehet számomra fontosabb annál, hogy szerethetek, és tudom, hogy viszont szeretnek. Ezt semmiféle pénzen nem lehet megvenni. Ezt nem befolyásolja az eljegyzési gyűrű sem... Ezt a két tekintet, ami egymást fürkészi, a két szív ami együtt dobog, és a két lélek, ami összekapcsolódik befolyásolhatja csupán.
Nemsokára megosztottuk az örömhírt a közeli, majd a távolabbi rokonokkal is, akik (majdnem) egy emberként álltak mögénk, ami végtelenül jó érzéssel töltött el. 1967 július hó első napján vezettem Verát oltár elé, és mondtuk ki a boldogító igent. Ezután elutaztunk nászútra, amit a mai ifjak bizonyára megmosolyognának, de ez akkoriban igen jónak számított: Tihanyba mentünk 10 napra, a belső tó mellé, egy kis parasztházba. Itt végre csak egymással kellett foglalkoznunk. Végtelenül boldog voltam. Vele. Együtt. Kipróbáltuk a vitorlázást, és - életemben először, és egyben utoljára jól a fenekére vertünk annak a pénznek, amit a násznép összeadott. Hogy megérte-e? Ez nem kérdés.
A nászút mézillatú fellegeiből leereszkedve megtapasztaltuk ismét, hogy az élet nem mindig oly szép, és oly egyszerű, mint ahogy bizonyos nagynevű költők lefestik. Szívesen lettem volna én Rómeó, de a világ nem arról híres, hogy eltartott volna engem és az én kis Júliámat a két-két szép szemünkért. Dolgozni kellett. Ekkoriban kerültünk válaszhelyzetbe, döntenünk kellett, hogy hogyan jussunk lakáshoz - ami akkoriban szinte lehetetlen volt. Nekünk mégis volt két esélyünk. Az első, ha Budakeszin veszünk egy kis telket, és oda építkezünk, a második pedig, hogy Vera szüleinek újpesti házát kibővítjük. Fiatal házasként zéró tartalékkal azt hiszem egyértelmű, hogy a másodikat választottuk, mert két ember egyszerűen képtelen annyi pénzt megkeresni, amivel a 0-ról fele lehet építeni egy házat. '68 tavaszán kezdtük el kibővíteni a lakást, két új szobát építettünk hozzá, összkomforttal (amiből csak az összkomfort hiányzott...). Sietnünk kellett, hisz nemsokára szűkösebb lesz a hely... :)
Úgy bizony. Június 27.-én megszületett a kislányom, Beáta. :) Az építkezés kutyafuttában haladt, de azt őszintén bevallhatom, hogy az a szoba, amibe július első napjának délutánján hazahoztam a kedvesemet és a kislányomat, aznap reggel még vakolás alatt állt. A kislányom valószínűleg nem vette zokon - legalábbis sosem mondta, hogy nyár közepén üzemelt a szoba közepére állított kályha. Félreértés ne essék, nem fáztunk. Rásegítettünk a friss vakolat szárítására. Az összkomfort hiányához még annyit, hogy a fürdőszobánk egy darab rézcsapból állt, amiből csak hideg víz folyt, a szobákban pedig nem volt parketta, a sima betonon jártunk. Vera otthonmaradt a kicsivel, így valahogy pótolnom kellett a kieső jövedelmet, hát másodállást vállaltam. Gépkocsivezetést oktattam az MHSZ-nél. Napi 16 órában dolgoztam, hajnal négykor elindultam a Cérnagyárba (ugyanitt fejeztem be dolgozói pályafutásom 2004-ben), itt dolgoztam délután kettőig, majd indultam a tanpályára, hogy felvegyem az első tanulót. 8-kor befejeztem, elindultam haza, ott lefürödtem, felvettem a melósruhát, és elkezdtem vakolni, festeni, betonozni, amit épp megkívánt az építkezés. Emlékszem, egyszer kijött a másik szobából Vera az alvó Beuskával a kezén, és megkért, hogy lassan hagyjam abba, mert a pici nyugtalanul alszik a matatás miatt. Akkor néztem rá az órára, és láttam, hogy hajnali egy óra van. Nem voltam fáradt. Ott lebegett előttem sziklaszilárdan a cél: otthont adni a családomnak.
1970-ben nagy esemény történt: a nagypapám ekkor ünnepelte az aranylakodalmát, így kimentünk hozzá Németországba. A feleségem ekkor lépett először ki Magyarország határain. Nagy vacsorát tartottunk, amiből Vera csak azt szűrte le, hogy nagyon nehéz kibírni egyszerre 3 generációnyi ******* Ferit, (ha az unokatestvéreket nem számoljuk...) ezen a megállapításon mindenki jót derült, és elismerte, hogy van benne valami kis igazság...
1972-ben kijutottunk a müncheni olimpiára az új kocsinkkal, amit édesapám vett nekem (és egy másikat Bori húgomnak - ne is kérdezzék, hogy meddig spórolt rá...). Volkswagen bogár. Fehér. Gyönyörű jószág... Kalandos úton került ténylegesen a tulajdonomba. Épp egy szanatóriumban kezeltek -a tüdőm nem tudott hozzászokni a budakeszi és az újpesti levegő különbségéhez. Az egyik tanulóm orvostanhallgató volt, és segített bejutni az intézetbe - ami szintén Budakeszin volt, két buszmegállónyira a szüleim házától... Nagy remények a gyógyulásra... :) Főleg úgy, hogy időközben a kollégáim segítettek behozni az autót a vámon, és leparkolták a szüleim háza előtt. Megint kisgyerekkoromat idéző felelőtlenséggel éltem, fű alatt megbeszéltem az ápolónővel, hogy ugyan engedjen ki napközben "sétálni a városba". Beleegyezett. Jól ment a dolog, amíg egyszer nem került valahogy egy fránya olajfolt a köpenyemre, amit nem vettem észre. Ekkor fogott gyanút, és innentől nem hazudhattam, hogy a séta, na az inkább szerelés, a város pedig inkább a házunk udvara volt... :$
Nem sokkal később, egy tanulómon keresztül sikerült hozzájutni Zamárdiban egy telekhez. Itt ne tessenek kacsalábon forgó villára gondolni. Elég szemléletes példa, hogy akkora volt ott a gaz, hogy az akkor 4 éves kislányom eltűnt benne, és csak a fű mozgásából lehetett tudni, hogy épp merre jár. De ha ez nem lenne elég, van más is: volt az utcában egy fuvaros (lovas ember, szekérrel), akit meg akartunk bízni azzal, hogy szántsa fel nekünk a telket, de az nem ment bele, mert féltette a lovait. Mit volt mit tenni? Hát nekiestünk kézzel. Hosszú-hosszú évekbe telt, mire a telek elnyerte mai formáját, de erről sem gondolom azt, hogy felesleges időpocsékolás lett volna.
Verával a kertben, 1967
