Szeretnék megint írni egy kis... novellaszerűséget. Akik ismernek, tudják, hogy kiről szól. Több részben írom majd le, gyűjtök hozzá egy kis anyagot még...
Neki ajánlom...
Első rész
1944. Javában tart a háború, amely Magyarországot sem hagyja érintetlenül... A történelem során mindennemű fejlődés a konfliktusokra vezethető vissza, de ha ezt a második világégés kellős közepén mondaná valaki, lehet hogy kapna egy jó nagy taslit. Július van, egy vajúdó nőhöz hívják a bábát. Szülni fog, csak percek kérdése. Egészséges - mondja a doktor, ad még néhány tanácsot, majd elmegy. Örül az egész család. Megszülettem Én. A főváros közvetlen tőszomszédságában, a főként németajkúak által lakott Budakszin nőttem fel, itt éltem egészen addig, míg meg nem ismertem későbbi feleségem. De ne szaladjunk ennyire előre...
Boldog, eleven, igazi rosszcsont voltam, sose elégedtem meg azzal a szűk mozgástérrel, amit a szabályokkal teli gyermekélet megenged. Nem mondom, néha megvolt ennek is az ára, nagypapám nem szerette, ha egész álló nap a fa tetején ültem egy könyvvel a kezemben, és csak ennivalóval lehetett lecsábítani. Amikor lemásztam a fáról, kaptam egy pofont, amit akkor nem tartottam igazságosnak, de mára megértem, aggódtak az unokájukért. Imádtam olvasni, imádok mind a mai napig. Kívülről fújom az összes indián, cowboy és kalóztörténetet. Be kell valljam, néha az iskolában is kaptam egy-két körmöst, mert előző nap épp nem matekot volt kedvem tanulni. Helyette elmentünk a srácokkal a hegyekbe. Azok a jó kis hegyek. Micsoda túrákat jártunk végig... Mennyit futottam vaddisznómama elől, aki rajtam próbálta levezetni gondatlanságát, amiért elvesztette a kicsinyét. Ilyenkor jól jött a tehetségem, felmásztam az első fára, és megvártam, míg eltakarodik alólam az anyuka... Nagyokat mókáztunk, értettünk mi is ahhoz, hogy hogyan foglaljuk el magunkat. Nem tudom, hogy az olvasók közül járt-e már valaki Budakeszin, ismeri-e a főutat? No, ha nem, hát elég az hozzá, hogy az egész út egy meredek lejtő Keszi felé. Akkoriban csodaszámba ment, ha egy nap a buszokon kívül még 3 autó elment arrafelé. Egy keményebb télen egyszerre leesett vagy húsz centi hó. Iskola után kitaláltuk, hogy mi lenne, ha tartanánk egy nagy versenyt... Mi, fiúk felmásztunk a hegy tetejére, szánkókkal, beálltunk egymás mellé, és lecsúsztunk... Utólag visszagondolva elég félelmetes, de akkor nagyon nagy mókának éltük meg. Az egész csoda tartott vagy 3 percig, aztán kezdhettünk felkaptatni a hegyre. A visszaút valahogy mindig hosszabb volt, 20-30 perc is kellett, mire felértünk. A gyerekek még másképp mérlegelik, hogy mi éri meg és mi nem... Ma biztos nem caplatnék ennyit :P
Időközben megszületett a hugom, a kis Bori. Négy évvel fiatalabb nálam, én pedig a természetemből fakadóan nem tudtam bánni a lányokkal. Hát még hogy fiatalabb is volt. Most mondják meg! Mit kezdjen egy magamfajta gyerek azzal a kis vacakkal? Elárulom: semmit. Mindkettőnknek megvolt a maga baráti társasága, egyszer viszont volt közöttünk egy nagyobb összetűzés... Rólam tudni kell, hogy ki nem állhatom a bagót. Volt egyszer egy házibuli, ahova én - a kiváltságos - vittem az orsósmagnómat (micsoda kuriózumnak számított), a nagy nyugati slágerekkel, és megkínáltak egy szállal. Megköszöntem, visszautasítottam. Erőszakoskodni kezdtek. Megrántottam a vállam, összecsuktam a magnót és elindultam hazafelé. Minő meglepetés, egyből nem volt olyan fontos a cigi. Az előzmények ismerete után nem csodálkozhatnak azon, hogy amikor megláttam a húgomnál a cigit, nem voltam rest, kivettem a kezéből, és megpörköltem vele picit a bőrét. Rettenetesen utált érte. Ma ez egy kicsit erősnek hathat, de ha belegondolunk, ezzel a mozdulatommal egy életre elvettem a kedvét a cigitől... Pár hétig látszott a seb, amiről nem mondhatta meg, hogy hol is szerezte. Ma megköszöni.
Lassanként felcseperedtem, elemi iskolás koromban ért el '56 szele. Ugyan mi nem a fővárosban laktunk, de felénk is mentek azért harckocsik. Emlékszem, egyik reggel engem küldtek el a boltba, hogy vegyek egy kiló kenyeret (akkor épp jegyrendszer működött az országban). Meglátott a harckocsivezető, megkérdezte, felülök-e. Önök szerint egy ilyen visszautasíthatatlan ajánlatra mit válaszol egy vérbeli 12 éves fiúcska? Persze, hogy igent mondtam. Felültem a bácsi mellé, és a boltnál megkértem hogy tegyenek le. Amilyen büszke voltam én akkor magamra. A többiek sárgultak az irigységtől a suliban, én meg vörösödtem attól a pofontól, ami otthon várt, miután elmeséltem a kis kalandomat. Igazán csak akkor fogtam fel a forradalom súlyát, amikor visszakerültünk az iskolába. Megkérdeztem a barátaimat, hogy merre vannak a többiek - erősen foghíjas volt az osztály. Akkor mondták el, hogy nem élte túl mindegyikünk a történteket. Egyik akkori osztálytársam nevét viseli még ma is az egyik utca. Nem tudom leírni, hogy milyen érzés megtapasztalni a halál jelenségét ilyen korban. Ezt csak az értheti igazán, aki szintén átélt hasonló borzalmakat. Az élet ment tovább. Nem voltam épp egy éltanuló, mindenből kettes-hármas között mozogtam. Nem voltam én hülye, csak szelektív volt a memóriám. Érdekes mód magyar irodalomból és történelemből kitűnő voltam, néha én oktattam a tanárurat is. A matematikához viszont nem volt sok közöm. Később mosolyogtam magamon, amikor már középiskolában megjelentek a szaktárgyak, mint például a műszaki rajz, ami lényegében ugyanabból állt, mint a matek. Az általános iskola után inaskodni küldtek egy gyárba, ahol 14-től 17 éves koromig dolgoztam. Miután felszabadultam, már másnap elmentem dolgozni a fegyvergyárba. Itt három évig dolgoztam, emellett pedig elkezdtem esti iskolába is járni, amit nem tudtam befejezni…
20 éves voltam, amikor behívtak katonának. Ekkor már ismertem Verát, leendő feleségemet, így még nehezebb volt bevonulnom. Dehát ugye a sorkötelezettség az sorkötelezettség. Nem volt mit tenni, elköszöntem mindenkitől, és beálltam a taposómalomba. Nem kell mondanom, a katonaélet akkor igazán kegyetlen volt, nem egy századtársam lett öngyilkos, ezeket nem vettem fel, csak mentem tovább. Nem tartott sokáig kivívni a "főnök" posztot, dehát én már csak ilyen lennék... Egy erős gyerek próbálkozott rávenni arra, hogy fogjam be a szám. Szegényt 2 napig ápolták a gyengélkedőn, pedig csak egy pofont kapott. Soha nem voltam verekedős alak, sőt, néha futni is kényszerültem, de vesztes sosem voltam. Érces hangom volt már akkor is, így megtettek nótafának. Hiba volt. Ki volt függesztve egy lista a körletben a tiltott dalokról. Újabb hiba. Éppen menetgyakorlaton voltunk, és a vezetőség kiadta a parancsot: NÓ-TA! Nekem se kellett több, elkezdtem szépen sorjában az összes tiltott dalt fújni, de olyan hangon! A többiek igazi betyárbecsületről tanúbizonyságot téve egyből kántálták utánam azokat a jó cifra kis dalokat, amiket ha Lenin hallott volna, kihullik a nem létező haja is... A szakaszvezetőnk széttépte a sapkáját dühében, majd földhözvágta. Csak ezután kezdett el vérben forgó szemekkel ordítani, hogy ki ez a szerencsétlen, elfuserált flótás, aki ezeket a dalokat fújja. ******* honvéd parancsára jelentkezem! - vágtam ki katonásan összecsapva a bokáimat és szalutálva mindemellé. "100-szor felmossa a körletfolyosót, fogkefével!!!" - tajtékzott a törzs. Igenis, értettem! - hangzott a felelet. Nem vicceltek. Tényleg fel kellett mosnom. Százszor. Sikerült leküzdenem magamban a lázadás gondolatát, és nekiálltam. 98-nál tartottam, amikor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ebből az ügyből ki tudnánk-e még hozni egy tréfát. Sikerült. :) 118-nál tartottam, amikor a felügyelőtiszt rámordított, hogy hánynál járok. 118 - válaszoltam. "MAGA IDIÓTA, CSAK SZÁZOR KELLETT!!!!" - Tudom uram, de még nem elég tiszta... Azt hiszem ekkor futottam életemben a leggyorsabban... Persze volt néhány kemény feladat. A hidászokhoz kerültem, ehhez hozzátartozott akkoriban a pontonépítés (ideiglenes híd építése) is. A vezetőséget nem érdekelte, hogy éppen január van, tombolnak a minuszok, jégtáblák úsznak a Dunán. Nem volt szempont. Nem szeghetek parancsot. Fogtam a "kis" 15 tonnás játékautót, betolattam vele félig a vízbe, kiszálltam, levetkőztem gatyára, és derékig beálltam a fagyos Dunába pontont építeni. Ha tudtam volna, hogy ennek később milyen ára lesz, valószínűleg nem tettem volna meg...
Ez lennék én, '64-ben.
