Érdekes kérés. De aki tudja magáról, hogy hajlamos szívszélhűtést kapni, ne olvassa el a bejegyzést. Köszi.
Last one out, please close the door...
Tudtam, hogy meg fog történni. Nem nagy dolog, ezzel mindenki tisztában van, maximum nem akarja felfogni. Nem akar beletörődni. Mint oly sok másban, ebben is eltérek a nagy átlagtól. Világ életemben úgy voltam vele, hogy nekem az lenne a legjobb, ha előre tudnám. Nem kell sokkal, elég egy évvel. Szerencsém volt, egy szokásos kontrollon az orvos változást tapasztalt a leleteimben. Szignifikáns romlás. Feladta a szervezetem, még 6 hónapom van. Először természetesen nem tudtam felfogni. Nem szóltam róla senkinek, először fel akartam dolgozni. Egy ilyen információt nem lehet teljes ép ésszel megérteni, elfogadni, így én is kicsit megváltoztam.
Áldottam a kíváncsiságomat, amiért még nyolcadikos koromban elolvastam a biológiakönyvben a halál fázisairól szóló kiegészítő anyagrészt. Nem emlékszem rá pontosan, de azt hiszem valahogy így nézhetett ki: először az ember nem fogja fel, másodszor agresszív lesz, görcsösen kapaszkodik az életéért, harmadszor mély depresszióba esik, végtelenül maga alá zuhan, végül beletörődik, elfogadja, és elrendezi a dolgait. Átélve ez az egész nem ilyen egyszerű... Habár... Mondhatom, hogy itt is a legjobb helyzet volt az enyém. Nem féltem tőle. Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy mi fog történni. Az egyetlen dolog, amit nehezen engedtem el, az összes ismerős arc. Akiket valaha is szerettem. A családom, a barátaim, azok az ismerőseim akikkel rengeteget mosolyogtam. Semmi sem lehetetlen. Meg lehet ezzel ember módjára is birkózni, megőrizve minden méltóságomat. Büszke vagyok magamra, amiért ez sikerült.
Az utolsó hónap legvégén mentem csak be a kórházba, megkértem, hogy ne látogasson senki. Egyedül maradtam, de jól esett. Így senki nem látja. Így kicsit abba tudom ringatni magam, hogy ez másoknak így a legjobb. Önző vagyok. Nem fájt semmim, csak gyengültem. Egy idő után nem mindig sikerült tudatomnál maradni. Nem voltam roncs, teljes értékű emberként feküdtem ott. De (sajnos) ennek is vége szakad egyszer. Elájultam, megint. Amikor ismét kinyitottam a szemem már nem a plafont láttam. Magamat. Kívülről. Ugyan azzal a félmosollyal hagytam abba, ami végig jellemzett. Nem akartam ott lenni a temetésen, inkább próbáltam abból a végtelen erőből, és nyugalomból közvetíteni azok felé, akik lent maradtak.
Elindultam... Elindultam felfelé. Láttam mindent, ami megtörtént velem, amiért mosolyogtam, és azt is, amiért sírtam. Ez így teljes, így egész. Nem álltam meg, csak haladtam előre tovább. Egyre világosabb lett, végül már olyan erős volt a fény, hogy el kellett takarnom a szemem. Ekkor történt meg, amire évtizedek óta vártam. A végtelen fényárból előtűnt egy alaktalan erő, amit nem láttam ugyan, de 100%-ig biztos vagyok benne, hogy ott volt. Beszélgettünk, de nem szavakkal. Két lélek állt egymással szemben. Itt már nincs test, hiszen mi értelme lenne. Sosem gondoltam, hogy az lenne a lényeg, de bevallom, még kissé furcsa volt. Az érzéseinkkel kommunikáltunk, a szavak úgysem segítettek soha...
Megkérdeztem tőle, hogy ez itt-e az a kis idő, ami alatt megérthetek mindent, amire vártam... Bólintott. Rengeteg kérdést akartam hozzá intézni, végiggondoltam egy csomó mindent, hogy ha idejutok, mit is kérdezzek. Természetesen alig jutott eszembe valami, de amit végül kérdeztem, arra türelmesen válaszolt. Az a végtelen nyugodtság, ami belőle áradt, rám is nagyon jó hatással volt. Az első kérdésem, hogy ezután mi fog velem történni? Féltem attól, hogy azt fogom hallani, hogy semmi, nincs tovább. Ettől valahol mindenki fél. Szerintem ez áll a haláltól való félelem mögött. Félünk, hogy mindennek vége szakad.. Nem így történt. Azt mondta, hogy választhatok. Tűzzek ki célt, és ehhez a célhoz mérten kerülök ismét vissza a ténylegesen örök körforgásba. Örültem, nagyon örültem, mert egyrészt nincs vége, másrészt pedig úgy értékelte, hogy megtettem azt, amire hivatott voltam. Megkérdeztem, hogy ő mit csinál tulajdonképpen? Mosolygott. Azt felelte, hogy nincs értelme a kérdésemnek. Ő nem "csinál" semmit. Ő a minden. Beláttam, mint mindig, most is igaza volt. Ott van, amikor kel a nap, ott van, amikor kinyílik a mező közepén a tulipán, ott van, amikor férj és feleség egymást átölelve alszik el az aranylakodalmuk után. Sok embert tiszteltem még életemben, mindegyiküket másért. Ő volt az, aki kicsit elbizonytalanított, hogy jogosan tiszteltem-e az élőket. Arra jutottam egy kis gondolkodás után, hogy teljesen kiérdemelten élvezték a tiszteletemet azok az emberek. Isten azért az, aki, mert ő az, amit mindenki keres. A hibátlanságot. De sajnos ezen a poszton csak egy lélek állhat. Foglalt, lecsúsztunk... :)
Életemben kerültem az egyházakat. Nem tudtam felfogni, hogy egy ember hogy jön ahhoz, hogy Isten földi helytartójának neveztesse magát. Ki nem állhattam. Féltem egy kicsit, hogy mi történik, ha egyszer beszélgetésbe elegyedem majd valakivel, aki mindefölött áll. Elmondtam neki mindent, habár időközben rájöttem, felesleges, ő úgyis tudja. Meghallgatott, mosolygott. Megnyugtatott, hogy nem én vagyok az egyetlen. Értékeli azt, hogy kialakítottam magamban egy saját hitet, ami más úton, de hozzá vezet - hisz ő áll minden mögött. A hit a fontos, és nem az, hogy templomba járj - mondta. Egyetértettünk. Mindketten mosolyogtunk. Éreztem, hogy lassan mennem kell tovább. Még egy kérdést tettem fel neki: miután ismét lekerültem, el fogom-e felejteni mindezt? Szükséges rossz - válaszolta. Emberként, amikor a lelked fölé ékelődik a világ által közvetített gondolatok, a földi tudatod, a tested, nem tudnál megbirkózni a legtöbb dologgal amit itt hallottál, sajnálom.
Én nem sajnáltam. Mindig is arra vágytam, hogy akár csak néhány percre is, de birtokában legyek annak a tudásnak, aminek segítségével megérthetem az életet. Elértem. Nem először, és nem is utoljára. Elköszöntem tőle, és megköszöntem neki mindent. Habár... Úgyis találkozunk még... Mosolyogtunk mindketten.
Elkezdett távolodni. Elindultam lefelé... Valahol lenn egy kisgyerek épp születőben van, gondoltam. Ezek az utolsó gondolataim, amik visszakötnek még az életemhez, és Hozzá, hisz új testemmel már nem emlékezhetek vissza ezekre. Vártam, hogy milyen lesz...
...egy kisgyerek felsír valahol...
