Utolsó bejegyzésem a blogon. Elindultam egy úton. Ötletem sincs, hogy hova vezet, de már ezen kár filózni. Úgyis a végén derül majd ki, hogy hova vezetett. Bizakodom. Anépes olvasótábortól egy csöppnyi iróniával búcsúzom, a címre utalva... :)
Földes László - 1980
Nem vagyok büdös - nem vagyok édes Nem vagyok dühös - nem vagyok éhes Nem vagyok puha és nem vagyok kemény Nem vagyok gazdag és nem vagyok szegény Nem vagyok rendőr - nem vagyok gyilkos Nem vagyok őrült - nem vagyok orvos Nem vagyok bíró - nem vagyok csibész Nem vagyok író és nem vagyok zenész Nem vagyok munkás - nem vagyok paraszt Nem vagyok digó - nem vagyok szakadt Nem vagyok sovány és nem vagyok dagadt Nem vagyok szolga és nem vagyok szabad Nem én. Ki vagyok én? Ki vagyok én? Amíg a világban folyik a vér, Mond, kit érdekel, hogy ki vagyok én? Ó Blues
Nem vagyok virág - nem vagyok fegyver Nem vagyok állat - nem vagyok ember Nem vagyok isten és nem vagyok csillag Gyűlölsz vagy szeretsz: Hobónak hívnak Ki vagyok én? Ki vagyok én? Amíg van kenyér, s a disznó kövér, Mond, kit érdekel, mond, kit érdekel óóó Mond, kit érdekel,hogy ki vagyok én?
Egyszer megkérdezték Karinthytól, hogy hogyan is hangzik magyarul a "szeretlek" szó. Ő elszégyellte magát, mert nagyon makogósnak tartotta a szót, így ezt felelte: "halolaj".
Érdekes. Amikor még néhány évvel ezelőtt szét tudtam volna folyni az unalomtól egy-egy magyarórán, ha egy művet ovlastunk - leginkább a versekkel álltam hadilábon, addig most kifejezetten élvezem a műolvasást, műelemzést.
Régen úgy láttam, hogy mindenki, akivel magyaron foglalkoztunk (író, költő - főleg költő) beteg volt. Idióta, szociopata, nyomorék állat. Elég kellemetlen, mert most már meg tudom érteni őket, tehát valahol közéjük tartozom. Kaptam néhány pofont az élettől - ami eddig kegyesen burokba zárva nevelt fel - így nekem is volt alkalmam bizonytalankodni egy sort, elgondolkodni azon, hogy WhoTheF*ck am I? Ki, és miért vagyok az, ami? Amikor a legmélyebb hullámvölgyek fenekén csücsültem, rendszerint akkor találtak meg emberek azzal, hogy "ezzel nem mész semmire". Érdekesen hatott, főleg attól az embertől, akinek hatására belekezdtem ebbe az egészbe. Mostanra látom be, hogy igazuk van. De csak úgy tudom belátni, hogy kaptam egy nagy segítséget az nagy gonosz játéktól - röviden: az élettől. Kirángatott a bizonytalanság ragacsos posványából, most elindultam egy úton. Azt, hogy ez az út hova vezet, nem tudom. Amíg képes vagyok agyban eldönteni az elém kerülő kérdésekre adandó választ, megpróbálok a korábbi hibáimat szem előtt tartva járni rajta. Nem fog sikerülni, mert az ember képtelen kizárni a szívét a döntéshozatalból. C'est la vie - mondhatnám. Mondom is. Ez van, tisztában vagyok a hiányosságaimmal, de nem mindig tudom ezeket rejtve tartani.
Most jól érzem magam. Határozott vagyok, vannak céljaim. A céljaimról csak annyit, hogy vicces ez az egész helyzet. Azért komikus, mert minden kisgyerek határozottan elképzel magának egy fényes jövőt - van, aki űrhajós, van aki tűzoltó, van aki orvos, van aki autóversenyző, és van, aki bankigazgató szeretne lenni. Aztán, ahogy cseperedik, ezek a célok mérséklődnek, például építészmérnökké, managerré, esetleg animátorrá. A fényes jövőképből a végén nem marad semmi. Mindenki visszazökken a realitás végtelen, és szürke mezejére. A döntéshelyzetben határozatlanná válik a legtöbb ember. Szolón tudhatott valamit... Az a bizonyos döntéskényszer... Kötelezte a választást, nem lehetett kimaradni az egyént érintő ügyekből. Kellene egy kis segítség, egy objektív szemlélőre van szükségem, aki tudna tanácsolni nekem néhány pályát, amin sikeresen kamatoztathatnám a képességeimet.
Kezdek megbékélni azzal, hogy amit magam mögött hagytam, hol szándékosan, hol mások miatt erre kényszerülve, soha nem tér többé vissza. Igyekszem minden egyes szép emléket elrakni, mert lesz idő, amikor újra át akarom majd élni. Elindultam az új úton, és teljesen más az összes körülmény körülöttem. Nem állhatok meg, mert mögöttem téglafal magaslik, oldalvást sűrű erdő. Csak egy út maradt előttem. Egyenen előre...
Ritka vagyok errefelé, mint a "fehír holló". Nem gond, hisz most elég nyugodt időszakomat élem. No ez így nem teljesen igaz. Most sincs teljes béke (milyen unalmas élet is lenne), van néhány dolog, ami piszkálja a csőröm.
Ami talán a leginkább érzékenyen érint, az az, hogy egy barátom kezdi elveszíteni a realitásérzékét. Olyan dolgokat tesz meg, amik szerintem messzemenően túllépik a normális, józan erkölcs határait. Nem akarom bántani, segíteni szeretnék neki. Nem biztos, hogy sikerül, de én megpróbálom. Legjobban talán azt értékelem benne, hogy elfogadja az összes hibámat. Kicsit fura érzés, mert én most épp próbálom őt "átformálni" - de talán mentségemre szól, hogy nem magam miatt, hanem azért, hogy ne szakadjon ki teljesen abból a szociális közegből, amiben eddig mozgott. Márpedig most eléggé úgy fest a helyzet, hogy arccal előre lépeget ki ebből a társaságból. Én elfogadom, amit csinál, habár néha nem esik jól. Kezdte kicsit túlfeszíteni a húrt. Azzal tisztában vagyok, hogy a kettőnk életstílusa - pontosabban a külső máz - hasonlított egymásra. Egománnak tűnhet, ha azt mondom, hogy a stílusom nagy hatást gyakorolt rá, de sajnos én egész konkrétan úgy látom, hogy egyre inkább kezdett "Z-vé" válni. Megtisztelő, hogy felnéz rám, örülök, ha talál követnivalót a személyiségemben, de nem szeretném, hogy úgy emlékezzenek rá, hogy igen, "Ő volt az a srác, aki úgy humorkodott, mint Zé". Nem szégyen, ha a személyiségedet mások pici jellemvonásainak elsajátításával formálod. Ez nem gond. Az már inkább, ha a saját személyiséged teljes mellőzésével veszed fel egy másik embertől vett tulajdonságokat. Nemrég kezdett igen komolyan foglalkoztatni ez a dolog, amikor bementem a közösségbe, és teljesen úgy éreztem magam, mintha már bent lettem volna egyszer. Furcsa volt.
Minden ember törekszik az egyediségre. Szerintem. Mindenki próbál valahogy elkülönülni az átlagtól, legalábbis én úgy gondolom, hogy a gondolkodó ember nem fogadja el azt amit az arcába tolnak, hanem próbál mélyebbre ásni, végiggondolni, hogy valóban érték-e amit kap. Ilyenformán nem fogadom el az általánosan bevett értékeket, inkább kialakítom a magamnak a számomra értékeket képviselő érzetek/gondolatok/tárgyak halmazát. Te is értelmes lény vagy - akármennyire próbálod titkolni, így elvárom tőled, hogy saját gondolataid legyenek az élet minden területén. Nem bánom, ha átveszel tőlem poénokat, vagy öltözködési elemeket, a lényeg csupán annyi, hogy vidd bele a saját gondolataidat.
A másik vonatkozása az erkölcsösségnek, az a hozzáállásod a sulihoz. Figyelj rá jobban, mert nem lehet a végtelenségig bujkálni a felelősség elől. Ezzel sem basztatni akarlak, de szeretném, ha megfogadnád a tanácsom. Kezdesz eltávolodni tőlünk. Szerintem még időben szólok. A többi rajtad múlik.
Olyan rossz az az érzés, amikor tök nyugodtan, esetleg vidáman tengeted szabad perceidet, és egyszer csak rádtör a rosszkedv. Nem tudod miért, senki nem tudja miért, de ott van. Nem tudsz ellene mit tenni. Illetve. Lehet, hogy valaki tud (a fű és a pia most nem számítanak megoldásnak... nálam legalábbis), én mindenesetre nem... Rajtam nem segít se az, ha vidám, esetleg szomorú zenét hallgatok, vagy megnézek egy vígjátékot a tévében... Sőt, ami a legrosszabb, hogy ilyenkor senki más társasága sem segít... És emiatt a barátaim rosszul érzik magukat, pedig igazán nem az ő hibájuk. Ez megint a "mea colpa" kategóriába tartozik. Egyszerűen nekem magányra van szükségem ilyenkor - legalábbis eddig az használt a legtöbbet. Majd reggelre elmúlik...
Az élet elég érdekes játék. Olyan... Irodalom órái hangulatot áraszt.
- "...és gyerekek, milyen írói eszközzel találkozunk Zé X és Y barátainak/ismerőseinek életében? - Tipizálás! - Igen, nagyon jó..."
Áhh. Egy két ismerősöm/barátom élete tényleg olyan, mint egy realista regény. Egy kib*szottul realista regény. Elvégre ez az élet. Mi lehet reálisabb a való életnél? Habár... Néha... Na mindegy. A lényeg az, hogy megismertem egy-két embert még sok-sok évvel ezelőtt, és felépítettem magamban egy kitalált élettörténetet, amiről úgy gondoltam, hogy ennek lesz a legnagyobb valószínűsége, hogy megtörténik. Igazam lett. Az egyikük, aki kóros önbizalomhiányban szenved, próbál elérni egy egészséges párkapcsolatot, és nem sikerül neki, mert az élet úgy gondolja, hogy az "mégis milyen snassz lenne már". Nem értem. Tényleg nem értem, hogy mi eleht az összefüggés. De akik fontosak a számomra, azokon minden erőmmel próbálok segíteni, mégha az élettel nem is lehet harcolni. Egyszer úgyis szebb nap virrad rájuk. Hiszek ebben. A többi rajtuk áll. Sose adjátok fel!
Hiányoznak azok a régi arcok a suliból... Nagyon... Ami ma megy a suliban diákság címszó alatt... Na az tényleg "nem méltó a Könyves hírnevéhez...", persze tisztelet a ritkás kivételeknek. Azokra gondolok, akik még nem felejtették el a saját nevüket, akik tisztában vannak azzal, hogy az ember egy individuum. Nem tömegcikk. Alig vagyunk már ilyenek. Szomorú...
Leszálltam a buszról a végállomáson. Pont elállt az eső, ami elől eddig a busz nyújtott menedéket, de azért így is eláztam egy picit, mielőtt felkaptam volna a rozzant Ikarusra. Milyen furcsa, hogy tud az ember örülni ennek a félholt fémdoboznak, ha éppen esik az eső, vagy épp vacogtató hideg van. Hálátlan vagyok, mindig ócsárolom, hogy milyen kényelmetlen, milyen büdös, hogy kirázza belőlem még a tegnapi ebédet is. Mégis örültem neki, hisz megmentett az esőtől. De a kedves, megmentő busz iránt se fogok hosszú ideig empátiát tanúsítani. Amikor épp nem lesz ilyen rossz idő, ugyanúgy átkozni fogom az összes hibája miatt.
Szép lassan elindultam hazafelé, ezt a kis távot már gyalog teszem meg hazáig. Átvágok a főúton, lekanyarodok balra, aztán megint balra, aztán jobbra, ismét balra és már otthon is vagyok...
Rendszerint, ha erre járok haza, egyből átvágok az úton, és a másik oldalon folytatom a sétám hazafelé. Most félúton megálltam, felnéztem az égre. Nagyon szép volt. Bámultam hosszú perceken keresztül. A szürkeséget középen kettészakította a késő őszi nap, fehéres sugaraival bearanyozva a vizes aszfaltot, a csillogó pocsolyáival, a szegélyek mellé ültetett facsemetéket, amiknek levelei már az útpadkán pihentek citromsárgára festve. Hirtelen a hűvös, zord látványból egy másodperc alatt melegség támadt. Fény öntött el mindent, az összes vízfelület csillogva tükröződött. Tovább indultam a felezővonal mentén. Nem kellett féltenem magam, az időponttól függetlenül alig jártak arra. A busz azóta is a végállomáson pihent. Csak sétáltam tovább.
Elértem azt az utcát, ahol balra kell fordulnom, így átmentem a nagy út másik oldalára, és befordultam a sarkon. Teljesen más látvány fogadott. Beléptem a néhai zöldövezetbe. Az utca mentén mindkét oldalon gyepszőnyeg, ezen elszórva lombhullató fák. A nap továbbra is beragyogta a délutáni Budapestet, de immáron a hátam mögül sütött. A zöldövezet ma már inkább sárga, vagy narancs, esetleg vörös, semmint zöld. Bizony, ilyen az élet. Semmilyen uralom nem tart örökké, megérkezett az ősz, és visszafordíthatatlanul elkezdte átvenni a hatalmat a tavasz és a nyár domináns színe - a zöld - fölött. A fák elkezdtek megválni díszes lombkoronáiktól, nagy-nagy kupac lehullott falevéllel takarva el az utak szegélyét.
Most értem el a régi játszótér bejáratát. Benézek - üres. Nem lepődöm meg, az eső még a legkitartóbb kismamákat is megfutamítja. Mindannyian otthon ülnek, és törölközővel szárítgatják csöppségeiket, és már készítik is nekik a forró teát, nehogy a kis lurkó beteg legyen. A hinták így üresen merednek maguk elé, csöpög le róluk az égi áldás. A pingpongasztal közepén nagy tócsa éktelenkedik, de senki nem haragszik meg érte, már évek óta nem használta senki.
Továbbmegyek. Azóta sem találkoztam senkivel és semmivel. Egyedül vagyok. Jól esik gondolkodni, nézni, ahogy a természet konzerválja magát, és felkészül arra, hogy egy jót aludjon, majd újult erővel ismét virágba borítsa a világot. Nem fél az elmúlástól, tisztában van vele, hogy jövőre új esélyt kap az élettől, újra megpróbálhatja, tökéletesíthet, csinosíthat magán. Csak a zeném szól halkan a két fülhallgatóból. Illik a hangulatomhoz, illik ahhoz, amit látok. "They were always seeking but they'll never find it. It's alright, it's alright..." Igen, valahogy így. Mindvégig keresik, de sosem találják meg. Így van ez jól. Mindenki meg akar érteni mindent, pedig néha talán nem kéne. Elég lenne szimplán elfogadni, amit kapunk az élettől. A természet sem lázad fel augusztus végén, hogy "én bizony most két éven keresztül akarok virágokat bontani magam körül". Nem. Elfogadja, hogy most át kell adnia a helyét, mert érzi, nem véglegesen.
Sokan mondják, hogy a növények nem éreznek, hogy nincs lelkük. Meglehet. Szerintem minden élőnek van lelke. Egy fának, egy állatnak, sőt még egy amőbának is. Csak abban kételkedem, hogy nekünk, embereknek van-e még. Minden erőnkkel azért küzdünk, hogy kiirtsuk, remélem, sosem érünk célt.
Feleszmélek, itt jobbra kell fordulnom. Közeledem a meleg otthon felé. Akármennyire is süt a nap, azért október utolsó napjaiban már nem tud annyi meleget adni, hogy ne kezdjek el fázni hazafelé sétálva. Új utca, megint más a kép. Az előbbitől eltérően itt a fák nem nőnek rá az útra, így nagyobb szeletet látok az égből. Most megint a szürke dominál, szűkül a rés, amin keresztül süt rám az égi óriás. Ezt az utcát nem szeretem. Jellegtelen, hideg. Kicsit megszaporázom a lépteimet, majd egy ismételt balkanyar után megérkezem a saját utcámba. Ezt viszont imádom. Szűk, barátságos utca, rengeteg fával a járdák mellett. Kiváltképp tavasszal és ősszel szeretek itt sétálni, mert egyszer vakító zöld, máskor ugyanilyen erős sárga színben pompázik végig. A felázott aszfalt sötétszürke színe és a lehullott levelek élénk citromsárgája nagyon jól illik egymás mellé. Egyszerre hűvös és meleg. Mint a kakaó, ha nem melegszik át rendesen a mikróban. Az egyik korty langyos, a másik hűvös.
Az egyik fa alatt sétálva felnyúltam egy levélért. Finoman értem hozzá, de elengedte magát, és a kezemben maradt. Nem akartam én letépni... Egy régi barátom jutott róla eszembe. Vajon hol lehet most? Tudom rá a materialisták válaszát... A Megyeri út másik oldalán fekszik, már több, mint négy hónapja. Én nem hiszem, hogy ott van. Ő biztosan nincs ott, csak az a kölcsönvett fizikai való, amiben megszoktuk. A falevél a kezemben kirajzolta arcának vonásait. Hasonlóképpen a falevélhez, ő is elfáradt, és elment aludni. De ahogy a falevél, ő sem örökre. "Semmi sem vész el, csupán átalakul". Nemsokára újra kezdi. Nem itt, nem velünk, de újrakezdi.
Nekünk, akik szerettük Őt, ez fáj. Mindenkinek másért, mindenki mást vesztett el június 15.-én. Én egy barátot. Egy őszinte barátot. Hiányzik, nagyon szeretnék vele leülni, és egy finom, hűvös Miller mellett elmesélni neki, hogy miről maradt le az elmúlt néhány hónapban. Rossz a tudat, hogy nem tehetem meg többé. De mindig emlékezni fogok rá... Elengedem szorításomból a falevelet, lehullik az utca szélére, a többi közé. Hazaértem...
Rég vártam már a mai napot. Egy ideje inkább féltem tőle. Igen, így pontosabb. Volt néhány ember az életemben, akik elég előkelő helyen álltak a fontossági listámon. Ketten. Messzemenően specifikus volt a helyzetük, mert már nem voltak haverok - annál többnek éreztem őket, viszont még nem voltak a barátaim. Ez által már rájuk mertem bízni a mélyebb gondolataimat, néhány titkomat, és éreztettem velük, hogy ők is megbízhatnak bennem. Meghallgattuk egymás gondját-baját, együtt buliztunk a nyáron. Viszont. Nem ők voltak az első emberek, akikre gondoltam, ha valami baj ért - így viszonylag keveset - szinte soha nem találkoztunk csak úgy, csupán azért, hogy beszélgessünk egy jót. Én a magam részéről nem szeretek a neten irkálgatni a gondjaimról (ironikus, hogy ezt is egy blog hasábjain olvassa el valaki...), jobban érzem magam, ha szempárakat látok magam előtt, amikor beszélek, semmint egy fehéren világító monitort, meg néhány miniatűr karakterláncot. Az igazi beszélgetések mindig is az élőszóra tartoznak - szerintem. Ebből kifolyólag a neten megmaradtunk azon a szinten, hogy:
" - Szia! Mizujs? - Szia! Semmi különös. Illetve... Élőben jó lenne megvitatni egyszer..."
És itt jön a képbe az, hogy ritkán találkoztam velük élőben. Egy idő után - jogosan - elvesztették bennem a bizalmukat. Én lettem a "majdegyszer" emberke. Teljesen érthető. Sokszor mondtam, hogy szeretnék velük élőben beszélgetni valamikor, de sosem jutottunk el a megvalósításig. Igen, a legnagyobb részben az én hibám. Tudom jól. Eltávolodtam tőlük, sőt, egyiküknél most már súrolom az "undorodom tőle" kategóriát. Igen, ilyen is van.
Elfogadom, nem fogok melodrámát csinálni az ügyből. Egyszerűen csak nem értem. Miért? Eltávolodásig képben vagyok. De miért kell tőlem undorodni? Nem vagyok jó ember, ezt elismerem... De ennyire talán azért mégsem vagyok egy szemét alak. Talán?
Egyikük hatására kezdtem el ezt az egészet - persze csak közvetve. Azt tanácsolta, hogy egy ideig egyedül kéne maradnom, meg kéne ismernem önmagam, hogy ne okozzak ennyi fájdalmat másoknak. Késve bár, de megfogadtam a tanácsát, és belekezdtem ebbe itt... Azóta elég mély hullámvölgyemet élem. Nem gond, ezt is meg kell tapasztalni. Azt nem értem, hogy ha megfogadom a tanácsát, és belekezdek, akkor 3 hét múlva miért esik a torkomnak, hogy "abba kéne hagynod, mert ez nem vezet semmi jóra..." (nem szószerinti idézet...). Akkor mit csináljak?
Másik példa. Másikuk azt tanácsolta, hogy erőltessek magamra mosolyt, mert azzal csak magamnak és a szociális helyzetemnek ártok, ha mindig szomorú fejet öltök magamra. Hát jó. Próbáljuk meg. Elkezdtem megint viccelődni, "jóarckodni" a suliban, picit olyan voltam, mint azelőtt. Szintén pár hét múlva pedig beszélgettem ugyanezzel az emberrel, és a szemembe mondta hogy kétszínűnek tart. Megkérdeztem, hogy miért. "Ha valami igazán fáj, nem mosolyogsz." - Ja, hogy ééééértem. Oké. Akkor megint: most mit csináljak?
----------
Bocsi. Ez kikívánkozott. Ha elolvassa akármelyik érintett, szóljon, ha ki akar javítani, vagy ő másképp látja a dolgot. Szívesen beszélgetek erről.
A másik dolog, amit érdekesnek tartok, hogy e mellett a két lány mellett általában jelen van a társaságban egy harmadik. Ő ismer a legkevésbé ebből a trióból. Mégis... Szinte ismeretlenül, ő az, aki egy picit megért. Aki egy picit velem tud érezni. Lehet, hogy azért mert nem lát engem a suliban működni. Ki tudja? Mindenesetre nagyon köszönöm neki a beszélgetést. Hasznos volt. Ő hívta fel a figyelmem a fent leírt dolgok némelyik részletére.
Nagy divattá vált ma azt hangoztatni az élet minden területén, hogy "nincs is más célom, csak az, hogy boldog legyek". Vagy, egy másik példa: amikor karácsony előtt körbeérdeklődünk a nagyszülők körében, hogy mit szeretnének karácsonyra, és ők csak ennyit felelnek: "boldogságot".
Szerintem ez nincs így jól. A boldogság nem cél. A boldogság egy valós cél elérésének eredménye. Minél tovább küzd az ember a kitűzött cél eléréséért, annál nagyobb a boldogság, amit átél, ha megszerezte végül. Példának okáért, tűzzük ki célul, hogy veszünk egy gombóc csokifagyit. Ha egy gazdag kisgyereké ez a cél, ő csak kér egy ezrest a szüleitől, hogy megvehesse az édességét, megkapja a pénzt, elmegy és megveszi a fagyit. Fél percig mosoly ül az arcán - elérte a célját. Ugyanakkor, ha ezt egy szegény kisgyerek választja célul, akár napokig is spórol rá, vagy visszavált üvegeket, hogy összegyűljön a kívánt pénz. Végül ő is összeszedi a rávalót, így elmegy és megveszi. A kezébe kaparintja a fagyiját, leül vele egy padra és elnyalogatja. Közben végiggondolja, hogy mit tett ezért az egy gombóc fagyiért. És büszke lesz magára. Boldog lesz egy kis ideig.
És a két boldogság messze nem ugyanolyan. Legalábbis szerintem.
Felvettem valamelyik nap a XXI. Század című műsort a tévéből. Ma jutott rá időm, hogy megnézzem. Lecsüccsentem komótosan a TV elé, és bekapcsoltam. A két fő téma: egy dokumentumfilm Leninvárosról (ma Tiszaújváros), és Victor Vasarely munkássága.
Igazándiból az egészet először csak a várostörténet miatt vettem fel, érdekelt, hogy milyen volt az ország 40 évvel ezelőtt. Vicces. Az egész fekete-fehér rész tulajdonképpen propagandafilm volt. Megijedtem tőle. "A városban minden harmadik embernek van autója." ; "A városban az átlagéletkor 24 év." ; "15 év múlva már húszezren lakják majd a várost". Igen. Persze... :) Rengeteg pénzből gazdálkodhatott Leninváros, és nagyon szép környezetet épített maga köré. Igen. Gyönyörű volt - számomra a szocializmus "dizájnja" is szép -, de arról már nem szól a fáma, hogy milyen áron. Borsod-Abaúj-Zemplén megye akkoriban az egyik legszegényebb volt Magyarországon, mégis... Még a megyeszékhelynél is fényesebb volt az élet Leninvárosban. Egyszerű matematika az egész. Vegyél el minden pénzt a környező városoktól, és add oda az új propagandavárosnak. Bejött. Na jó. Annak bejött, aki Leninvárosban élt. Azt meg úgysem látta senki, hogy miként él a kiemelt város közvetlen tőszomszédságában a többi magyar. Az nem ment a híradóban. Érdekes egy élet volt anno. A minap néztem egy videót a neten, amiben valaki azt mondta, idézem: "Nem feltétlenül volt jobb az élet régen, attól, hogy nem emlékszünk minden rosszra." Igaza lehet. Mindegyik kornak megvolt a maga rákfenéje. Egy másik történetet is olvastam a neten, a negyvenes évek Magyarországáról:
"1945-46 folyamán zajlott Imrédy Béla volt miniszterelnök népbírósági pere. Imrédy korának egyik legkiválóbb gazdasági és pénzügyi szaktekintélye volt (mekkora hiányt szenvedünk ma ilyen értelmes politikusokban!), kormányfősége előtt a Magyar Nemzeti Bank igazgatói posztját töltötte be. Még javában folyt az egykori miniszterelnök pere, amikor felkereste őt védője, és közölte vele, hogy a nemzet érdekében szükség volna új pénz bevezetésére a teljesen elértéktelenedett pengő helyett. A börtönigazgató jóváhagyásával Imrédy megkapta a szükséges anyagokat, és munkához látott. Később első fokon Imrédyt halálra ítélték, majd ismét megjelent az ügyvéd, s közölte vele, hogy minél előbb fejezze be a munkát, mert azon múlik élete. 1946. február 26-án készült el a fogoly a tervezettel. Az ügyvéd átvette a munkát, majd közölte, hogy védence tervezete döntő szerepet játszik majd a kegyelmezési aktusnál. Mi sem természetesebb, s jellemzőbb azon időkre, hogy másnap – elutasítva a kegyelmi kérvényt – az egykori miniszterelnököt agyonlőtték." (az erős forint bevezetését a kommunizmus saját érdemének tartotta, ezzel is hirdette erényeit - hát... nem egészen így volt.)
A másik téma Vasarely. Tudtomon kívül, de már ismertem a művészetét. Nagyon tetszik, ő alkalmazta először a világon a térhatás ábrázolását a rajzain. A XX. Század elején született Magyarországon, majd a '30-as években kivándorolt Párizsba. Ekkorra már megvolt minden tudása ahhoz, hogy megalkothassa az új stílust. Élte végéig vissza akart térni, de a magyar politika nem engedte meg neki. Ami azért érdekes, mert Vasarely hithű kommunista volt. A párt mégis utálta a művészetét. Ilyen az élet. Rengeteg pénzt keresett életében, aminek nagy részét a magyar művészek megsegítésére fordította, a többit pedig alapítványok működésébe fektette. Halála után a család elherdálta a maradékot... Íme egy Vasarely:
Szépen lassan haladtunk az újonnan beszerzett telkünk ügyes-bajos dolgainak rendezésében, végére értünk nagy nehezen a gyomlálásnak is. Ember nem volt arrafelé, aki ráismert volna arra a földdarabra, illetve... Kevesen voltak, akik látták valaha annak a teleknek a földjét. Inkább csak a gazt rajta... Egy szó mint száz, azért dolgozgattunk rajta. Amint kedvünk (magyarán pénzünk) támadt, megvettük a házat is, mert ugye a telekhez egy kis faházikó is dukál. Ha jól emlékszem, ez 1974-ben történt. Megrendeltem a faanyagot, és a gyárból néhányan - a barátaim - segítettek lefuvarozni Zamárdiba azt a töméntelen mennyiségű fát.
Emlékeim szerint egy csütörtöki napon történt az eset, ott állt minden anyag a telek közepén, de kerítés még nem volt, így valakinek vigyáznia kellett, nehogy lába kéljen a fakupacnak. Természetesen én maradtam ott, a kocsival, meg a kutyámmal: Macival. Az autóban aludtunk, én is, meg ő is. Egyszer csak arra ébredek, hogy szűköl a kutya, nagyon ki akar menni, gondoltam inkább kiengedem, semmint, hogy becsináljon a kocsiba. Én elbóbiskoltam szinte azon nyomban, ő pedig nem tudott egyedül bejönni. Volt esze a dögnek, nekifutásból belefejelt a kocsiajtóba, ami olyat szólt, hogy leestem ilyettemben az ülésről. Kinyitom a szemem, fémes, ovális kerek valami van felettem, körötte a csillagos ég. Azt hittem, hogy én is hirtelen - az akkor oly' népszerű sorozat - az Orion űrhajón vagyok. Beletelt néhány másodpercbe, míg helyreállt a kép...
A házat magát én állítottam össze, amit lehetett, egyedül. Elég hosszúra nyúlt a munka, hisz akkoriban még nem volt úgynevezett "szabad szombat", csak minden második hétvégén. Kivétel nélkül minden hétvégéjét lent töltötte a család.
Továbbra is 2-3 műszakban dolgoztam, és ekkor már Moszkvicsokon oktattunk. Egyszer jelentkezett nálam egy egyetemi tanár, aki már a meglévő jogosítványát, illetve vezetési tudását szerette volna néhány pótóra keretében felfrissíteni - a saját autójában. Elindultunk, egész jól vezetett, de látszott rajta, hogy nagyon fenn hordja az állát. Gondoltam, ezt azért így mégsem kéne. Minden előzmény nélkül elkezdtem szimatolni, mintha éreznék valamit, majd megszólaltam: "Ön nem érzi ezt a benzinszagot? Biztos lyukas a tank..." mondtam. A fickó vörös lett az idegességtől, félreállt, bemászott a kocsi alá és átvizsgálta az egész alvázat, és természetesen semmit sem talált. Kissé idegesen, ámbár rezignáltan visszaszállt mellém, és tudtomra adta, hogy valószínűleg tévedek. Hiba volt. "Már hogy ne lenne lyukas... Ha nem lenne lyukas, nem tudná betölteni a benzint..." - mosolyogtam rá. Én nevettem tovább, ő pedig leforrázva indított újra. A tanulókocsinkról elég annyit mondanom, hogy az utcánkban mentem vele kétsaroknyit, és kifordult alóla az egyik kerék. Nem irigyeltem a tanulókat.
'74 nyarán lehetőségünk nyílt Balatonlellén nyaralni két hétre egy SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) üdülőben. Vera meg Betti ebéd után elbóbiskoltak, én meg senkit nem találtam, akivel szívesen megittam volna egy jó korsó hideg sört. Jobb dolgom híján bepattantam az autóba, és elszaladtam Zamárdiba. Még mindig nem volt kerítés, gondoltam, ha már úgy sincs más dolgom, megcsinálom gyorsan. A pottyantósba voltak elzárva az oszlopok, kunyeráltam néhány vödör sódert, bekevertem a betont, és a helyükre raktam az oszlopokat. Időközben beesteledett, és - mint később megtudtam - Veráék is felébredtek, és elkezdtek keresni. Senki nem tudott rólam semmit. Mire visszaértem, épp az idegösszeroppanás szélén állt a família, és valamiért az sem vigasztalta őket, hogy úgy néztem ki, mintha most jöttem volna haza a kényszermunkából.
Nem csak Zamárdiban, de itthon, Pesten is haladt a ház szépítgetése. Parketta került a szobák padlójára. Egyik kollégám készítette és csiszolta, anyósom meg Vera pedig lakkozták. Szegények... Akkoriban még hírük-hamvuk sem volt a korszerű anyagoknak, így taknyuk-nyáluk egybe folyt, mire befejezték. Következő nagy tervünk a fürdőszoba korszerűsítése volt, így felvettünk kölcsönt a banktól (akkoriban biztosabb egzisztenciális helyzetben éltünk, mint manapság...), megvettük a csempét és nekiláttunk. Pontosabban, anyósom bátyja, anyósom és Vera. Nekem nem jutott időm otthon segíteni, hiszen én folyamatosan oktattam.
Nagyjából ekkor jelentkeztek rajtam először a betegségem tünetei. Reuma. Népbetegség volt az én generációm körében, minden második ember reumás (volt). Egyik reggel felébredtem, felültem, kikeltem az ágyból, és összeestem, amint lábra próbáltam állni. Nem bírtak el a térdeim. Még csak a harmadik X-et tapostam, nem gondoltam rá, hogy komolyan kéne foglalkozni a dologgal, elmentem kórházba, felírattam egy bivalyerős kísérleti-gyógyszert magamnak, aminek segítségével tünetmentes lettem.
[Kit érdekelt, hogy mi lesz, 30-40 év múlva? Az számított, hogy előrejussak, hogy bírják a lábaim, bírja a testem azt a munkát, amit az élet követelt tőlem azért, hogy egy jobb életet biztosíthassak a családomnak. Akkor sem döntöttem volna másképp, ha ma tudom, hogy mibe kerül. Így kellett történjen. Ma, 2008-ban nagyon erős csontritkulásom van, a szemem nem képes könnyezni, így műkönnyet kell használnom, ami kikristályosodik egy idő után, és kidörzsöli a szaruhártyám. Néhány éve a bal szemem szaruhártyája kilyukadt. Szerencsém volt, még meg tudták menteni a látásom, de azóta sem vagyok képes saját könnyeimmel mosni a szemem. Lefogytam, az optimális 85-90 kilóból maradtam 63. Összegörnyedtem. Egyedül nehezen tudok kinyitni egy befőttesüveget. Az ujjaim a reuma miatt deformálódtak. Nem tudok erősen markolni. De még mindig dolgozom.]
Karácsonykor Betti kapott egy pár jégkorcsolyát az anyósomtól, aki a fejébe vette, hogy majd kihordja a kislányt a jégre, és ő figyel rá. Elvitte a pályára, és megmutatta a jég közepén, az elkerített részben gyakorló korcsolyázók edzőjének. Nem volt túl vidám a fogadtatás, mivel akkoriban a jégen főleg fiúkat kerestek, de azért elvállalta az oktatást. Sajnos hamar beigazolódott, hogy egy nagymama nem épp a legalkalmasabb a műkorcsolyapályán való csúszkáláshoz az unoka mellett, így nemsokára én és Vera vállaltuk át ezt a szerepet. A kisasszony három féle edzésre járt (jég, száraz, balett), amíg jégtáncolt, este tízre például, amikor egyénizni kezdett, reggel hatra (ami után rendes iskola, még később pedig száraz, végül még egy jeges edzés következett). Egyedül egy 6 éves kislány nehezen birkózna meg a feladattal, így mi fuvaroztuk őt minden edzésére. Sokat ült mellettem a tanulókocsiban. Jókat mulatott a tanulók butaságain.
Vera unszolására esti tagozaton befejeztem az iskolát, és leérettségiztem végül én is, ennek hála le tudtam cserélni a marógépet egy irodai állásra - anyagbeszerző lettem. Az új kollégák révén betekintést nyertem a tapétázás rejtelmeibe, ami épp jól jött, hiszen ekkor akartuk kitapétázni a szobákat. Nem mondom, hogy tökéletes lett, de számunkra igazi kincset jelentett, hiszen Mi csináltuk, magunknak, és nem került egy fillérbe sem.
Időközben a kis hölgy sem unatkozott, sikeresen vette az akadályokat, és komoly versenyekre kapott meghívást. Ezekre már kűrruha is kellett, és akkoriban még híre-hamva se volt a szponzoroknak, így magunk - illetve Vera - készítette el Bettinek a kosztümöket, ezzel is spóroltunk valamennyit.
1982-ben kineveztek a munkavédelmisek fejének. Ez vezetőbeosztást jelentett, így ismét el kellett kezdenem tanulni a munka mellett. Emellett nem tudtam tovább vállalni a gépjárművezetés oktatását, így sajnos arról le kellett mondanom. Nem vettem fel túlságosan, hála az égnek nagyon jól éreztem magam a munkahelyemen. Akkoriban még rendszeresek voltak a jó viccek, a humor, és nem volt mindennapos a kenyérféltés a legjobb barátok között a gyárban.
Az előléptetéssel együtt módomban állt felvenni nagyobb összegű kölcsönt a gyártól, és a banktól is, és belevágni az újpesti ház tetőjének lebontásába, majd egy második emelet felhúzásába. Először egy mesterre bíztuk a munkát, aki - inkább nem részletezném - de erősen átejtett minket a palánkon. Ekkor fordultunk az anyósom bátyjához, hogy segítsen nekünk felhúzni az emeletet. Akkoriban nem volt se betonkeverő, se kész vakolóanyag, minden kézzel, vödörben, vagy teknőben kellett csinálni reggeltől estig, néha csak egy steck-lámpa megvilágításában. Én kevertem be, és hordtam fel az állványra a maltert, amit 'bátyja egyengetett el a falon. Az emelet '84-ben lett kész, így én, Vera és Betti felköltöztünk, lent hagyva az anyósom és az apósom.
Beácska és én. Közvetlen a kép készítése után tűntem el - dolgozni...
Tegnap tök magamtól arra jutottam sétálgatás közben, hogy kedvesebbnek kellene lennem a világgal. Illetve, a világot alkotó emberekkel. Nem akarok Teréz anya lenni, vagy ilyesmi, de talán az is jelenthet némi támpontot az életemben, ha másoknak segítek. Persze nem árt ésszel csinálni a dolgot, mert ha "túlköltekezem", magamra, illetve a legfontosabbakra sem marad már elegendő szeretet. Deficit-gyanús helyzet. A továbbiakban megpróbálok majd egy picit jobban odafigyelni mások érzéseire, és még az egysejtű-alkatú embertársaimra is megpróbálok majd tekintettel lenni. Elmondom például akár kétszer is nekik, hogy "FIGYEJLÉ' RÁM TE GYÖKÉR". Ez kétséget kizáróan haladás lenne a mostani helyzethez képest, amikor az összes interakcióm egy fáradt legyintésben kimerült.
[Elég nehéz, hogy sznob vagyok ilyen téren. Egyszerűen nem bírom elviselni a buta embereket. Persze ilyen típusú emberből is két féle van (ugye Fricc? Hogy kapnádbe... :P ): az első fajta a jobbik, ő tudja magáról, hogy nem rendelkezik valami nagy géniusszal a magtárban, de nem törődik bele, és a lehetőségeihez képest próbál mindent kisajtolni magából. Ezzel a fajtával szívesen élek együtt, szívesen segítek is nekik, ha igényt tartanak rá. A másik eset az, amit mindenhonnan folyat ránk a világ: az a típusú ember, aki egy darabka sültkrumpli idegi-összetettségével (és matematikai készsgével, etc. etc...) bír, és váltig állítja magáról, hogy ő bizony nagyon okos ember. Na az ilyenektől tudom néha keresztbe "orálisan önkielégíteni" magam... Hogy miért? Néhány gyöngyszem:
- "Nekem jó a hejesírásom, egész nap emesenezek..." - "Nem értem, hogy miről van szó, de azért csak nevetek..." - "Miért hívsz sültkrumplinak?"
Ezért **** meg, ezért. Kiborító, hogy valaki ennyire elégedett legyen azzal az élettel, amiben mindenféle agyi tevékenység nélkül, csupán fizikai képességeinek igénybevételével jut előre. Nem is kiborító, sokkal inkább szánalmas.]
A fentiekből néhányaknak úgy tűnhet, hogy én valami extra-okos kategóriába sorolom magam a saját világképemben... Nem egészen. Csak annyit mondok, hogy a fentebb felsoroltak közül biztosan nem tartozom bele a másodikba. Az elsőbe sajnos néha napján beletartozom - sajnos nem vagyok a például legjobb matekból.
Tehát most próbálok picit segítőkészebbé válni. Megpróbálok egy szintre beállni, igyekszem végig nyugodt maradni. Eddig úgy voltam vele, hogy elég, ha azzal vagyok kedves, akit közel akarok tudni magamhoz. Most ezt a kört tágítottam ki. Mindenkire. Remélem meg tudok birkózni vele.
Még mindig beteg vagyok, és semmit se javul a helyzet. Uncsi. Nem tudom kezelni sem normálisan. Utálom, ha gyengébb vagyok a megszokottnál. Nem bírom elviselni... Hisztis vagyok. Gááááz.
Az imént említett körülmények miatt még inkább a lelkemre veszem a "megszokott" problémát. Kedvem lenne ordítani. Úgysem érnék el vele semmit. Pattogok "itthon" ide-oda, mint egy fehér pingponglabda. Sehol nincs helyem. Csak a saját szobámban tudok néha eltűnni. De ez se csak az enyém. Gyakorolnom kell a nyugalmat. A gyengeség jele, ha valaki nem tudja magában tartani az indulatait. Gyenge vagyok. Még. Dolgozom az ügyön, dolgozom.
Az utolsó edzés előtt már nem voltam a toppon, így kérdéses volt, hogy elmenjek-e. Na jó, nem volt az, így is - úgy is elmegyek. Lehet, hogy hiba volt, mert megeshet ugyan, hogy ettől lettem ilyen nagyon rosszul, de ha újraélhetném a csütörtököt, akkor is elmennék edzeni, mert tanultunk egy baromi hasznos formagyakorlatot (pa tuan qi - asszem). A lényege, hogy egy speciális légzéstechnikával 8 meridiánt (csatornát) nyitunk meg, ami elindítja a qi (csí) áramlását a testben. Ezt gyakorta alkalmazva elég komoly önfegyelemre tehet szert a felhasználó. Reménykedem benne, hogy sikerül nekem is elsajátítanom a dolgot.
Három postot is írtam ma este. Nem kényszerből írtam őket, egyszerűen csak jól esett. Ez a negyedik. Ezt sem csak azért írom, hogy legyen plusz egy, csupán meg szeretném osztani veletek, hogy most úgy érzem magam, mint egy öreg "bölcs", aki átadta minden tudását, minden gondolatát, és már nincs más dolga, csak elindulni a világ végére azzal a valakivel, aki mellett nagyon jól érzi magát...
...ha pedig végül megérkezett, megáll, megcsodálja, hogy milyen szép is ott: a Világ Végén. És milyen gyönyörű a nő, aki elkísérte őt az útján...
"Belépek a suliba - 7.52 - késésben vagyok, háromnegyedre ígértem magam... Sietős léptekkel vágok át a portán, majd megpillantom Őt az aulában. Hirtelen kiürül minden körülöttem, csak ketten maradunk. Ő és én. Cserben hagy a perifériás látásom, csak egy 170*50 centiméteres téglalapban látok élesen. Minden más homályos. Odalépek hozzá, átölelem. Már hangok sincsenek. Eltűnök a végtelen csöndben, megszűnik körülöttem minden és mindenki. Elbújok. Jól érzem itt magam, nem akarok kibontakozni a szorításából. Megnyugszom, lelassul a szívverésem, mélyeket és lassan lélegzem. Ellazul minden izmom, csak az az egy pici, öklömnyi szív nem pihen... Csak lassít egy picit ő is... Néha igazán megérdemli. Épp készülök kiüríteni mindent a tudatomból, átadni az agy szerepét a szívnek, amikor valami visszarángat. Szét akarnak választani minket, Ő elenged engem, én elengedem őt. A pillanat varázsa egy szempillantás alatt szertefoszlik... Újra akarom élni, és tudom, hogy nemsokára megtehetem.
Nem érdekelnek az okok. Nem érdekelnek a miértek. Nem érdekel semmi más, csak az a fontos, hogy érezhessem ezt..."
A kezembe akadt az egyik feltörekvő politikai párt (a Jobbik) szóróanyaga az egyik fantasztikus angolórán, így jobb dolgom híján elkezdtem tanulmányozni a tartalmát. Egy összefoglaló brosúra volt, leírták benne az alapvető irányelveiket, megszólaltattak nevesebb, híresebb tagokat, elmondatták velük a saját (vagy egy előre megírt) véleményüket, és az utolsó lapon egy szép színes grafikonon bemutatták, hogy a legfrissebb közvélemény-kutatás szerint, ha most lenne egy előrehozott választás, be tudnának kerülni a parlamentbe.
Az élcelődő hangvétel ellenére szimpatizáltam azzal, amit láttam. Tetszett, hogy megvan bennük azt az elemi erő, amivel szét lehetne zúzni az ország béklyóit. Szélsőjobb. Elég éles váltás, ha tekintetbe vesszük, hogy eddig nagyon minimálisan, de baloldali beállítottságú voltam. Szimpatikus volt, hogy a miniszterelnök vállalt egy-két rázós dolgot, és én hittem neki, hátha talpra tudja állítani kis hazánkat. Tévedtem. Nem tudja. Itt lenne az idő, hogy váltsunk. Új terv, új vezető kell. Megközelítőleg 0% annak az esélye, hogy a Jobbik kerüljön hatalomra az elkövetkező pár évben, sőt, akár 1-2 évtizedben, ami azért lelombozó hír, mert a lakosság egyre radikálisabb lesz, egyre tovább fognak fokozódni a belső ellentétek, amiket talán ők meg tudnának oldani, ha most szabad kezet adnánk nekik. Ugyanakkor lehet, hogy a társadalmunk még nem lenne kész arra, hogy elfogadja az ilyesféle radikalizmust. Ki tudja?
Személyes véleményem szerint hatalomrakerülésük után záros határidőn belül diktatúra alakulna ki Magyarországon. Igen. Ezek után is szimpatizálok velük. Úgy gondolom, hogy a magyar nép végérvényesen bebizonyította ezalatt a 18 év alatt, hogy képtelen demokráciában élni. Népünk túl önző ahhoz, hogy a másikra is gondoljon. Minket irányítani kell. Elég ha, egy távolabbi rokonainkra - elődeinkre, a hunokra gondolunk. Világméretű birodalmat hoztak létre, amíg az az egy uralkodó irányította őket. Amint meghalt, szétesett az egykoron rettegett állam, a nép egymás ellen fordult, és szép lassan eltűnt a történelem végtelen süllyesztőjében.
Közvetlen miután elolvastam a szórólapot, elkezdtem megint unatkozni - angol órán mi mást tehet az ember??? -, így hátramentem a leghátsó padba, ahol várt egy negyedikes törikönyv. Felcsaptam az elején, és pont Hitler hatalomrakerüléséről volt benne szó. Gondoltam, nem árthat, ha elolvasom. Félelmetes volt. Hitler az 1920-as évek végén kezdte el kiépíteni a tekintélyét, amire alapozva kirobbanthatta a II. világégést. Vegyünk sorban, hogy mik történtek azidőtájt Németországban... Először is, alig néhány éve vesztették el az I. világháborút. A nép a végletekig le volt hajszolva, rengeteg sebesült, még több halott - ezeket mind-mind fel kellett dolgoznia a társadalomnak. A gazdaság romokban hevert, minden tartalék elfogyott. 1920-ban megállapították a fizetendő kártérítés összegét (269 MILLIÁRD aranymárka, ~ 50 évre), ami egy időre biztosította a német életszínvonal stagnálását (létminimum). Ügyes politizálással ugyan ikerült ebből az összegből jelentősen lefaragni, de mielőtt elkezdhettek volna bizakodni, a '20-as évek végén beütött a történelem eddigi legnagyobb világgazdasági válsága, minden negyedik ember munkanélkülivé vált. Ezekben az időkben jelent meg először a német szociáldemokrata párt gyűlésein egy alacsony, bajszos emberke. Adolfnak hívták, azt hiszem. Igen. Adolf Hitler. Kitűnő szónoki képességei révén egy év alatt ő lett a párt elnöke. A szélsőjobboldali párt szembeszegődött az eddig uralkodó "teljesítés-elvvel" (ami ki akarta fizetni a kártérítést), és megtagadta annak törlesztését. Fanatizmusának hála maga mellé állította a teljes Németországot. A többit már mindenki betéve ismeri. Néhány tízmillió halott, kb. ugyanennyi sebesült, két atombomba. Igazán semmiség, ugye? Hát persze...
Nem azt mondom, hogy ez fog történni most is. Csak érdekes látni a párhuzamokat. A háborút leszámítva, gondoljunk bele, mi zajlik itthon. A magyarság kezd felocsúdni, hogy a rendszerváltás semmit nem ért, így sem jó. Általános az elégedetlenség. Súrlódnak a nemzetiségek, növekszik a rasszizmus. Világgazdasági válságot kiabálnak szerte a bolygón... És lám, a szélsőjobb erősödik...
Mi nem rendelkezünk akkora erővel, mint Németország, nem lennénk képesek ilyen szintű konfliktust okozni. Csak nem árt, ha szem előtt tartjuk, amire a történelem már megtanított minket...
Érdekes dolog ez az élet. Nem tudtam tanulni egy betűt sem a hétvégén, és hétfőn két dolgozatot is írtam. Aggódtam amiatt, hogy rontani fogok az eddig sem túl fényes jegyeimen, próbáltam koncentrálni, de nem ment. A nap végére furcsa érzésem támadt... Úgy éreztem, hogy nem kell kétségbe esnem, mert szerencsém lesz. Foglalkoztam az anyaggal, de nem tudtam 100%-osan.
Hétfőn picit félve mentem be a suliba, mert azért ez mégis csupán csak egy megérzés volt, semmi több. Igazam lett. Hibátlan lett a dogám. Milyen érdekes, hogy amikor az ember valamit leges-legbelül érez, az mindig beválik. Létezik hatodik érzék, csak arra nem jöttem még rá, hogy hogyan lehet akarattal előhívni. Pedig milyen hasznos is lenne...
Más.
Azóta sem tudok koncentrálni. És nagyon élvezem... :) Hihetetlen jó érzés, hogy ide-oda kalapál a kis ketyegő. Olyan fantasztikus, hogy mindig akkor jelenik meg az ember életében valami pozitív dolog, amikor már épp ott tart, hogy "ennél már nem lehet rosszabb". Hiszek abban, hogy az ember mentalitása nagyban szerephez jut a saját sorsának alakításában. Ha pozitívan szemléled a jövőt, akkor az pozitív lesz. Küzdened kell majd, hogy fejlődjön a lelked, de meg lesz az eredménye. Aki még csak esélyt sem ad a boldogságnak, az pedig ne csodálkozzék, ha élete végéig nem görbül felfelé a szája.
Kezdtem így élni az életem az elmúlt időben. Féltem akármilyen döntést hozni, mert tartottam attól, hogy elcs*szem. Nem akartam hibázni. Hibák nélkül viszont nincs élet sem. Hálás vagyok azért, hogy erre felhívta a figyelmem az abszolutnonpluszultra táncpartnerem (tényleg... ^^), és segített visszazökkenteni. Pontosabban újra más irányba lökni... :)
[Hihetetlen. Ebben a percben írtam rá, mert épp róla írok, és még nem beszélgettem ma vele msn-en. Ugyanabban a másodpercben írt rám ő is. Mosolygok.... :) - Vicces egy játék ez az élet.]
Tehát... folytatva az előbbi gondolatmenetet, így sikerült letisztáznom - illetve új megvilágításba helyeznem néhány kérdést, amin egy ideje tipródtam már. Ha dobog, nincs mit tenni. Márpedig dobog. A megszokottól eltérően. A legédesebb szívritmuszavar... :)
Az egész suli ellenünk van. NEM ÉRDEKEL. :) Az elkövetett hibáimat szem előtt tartva - természetesen - figyelmen kívül hagyom mindenki véleményét. Egyedül fogok dönteni, és csak azt a véleményt fogom megjegyezni, amit én kérek ki az adott illetőtől. A barátaimat viszont nem fogom elhanyagolni. Az igazán fontos emberekre mindig lesz idő.
Szombaton is suli. Gusztustalan. Habár, igazából teljesen mindegy, ha nem a Könyvesben ültem volna, akkor a Klinikáknál valami másik suliban. Töri előkészítőn. Nehéz ez az év. Legalább a suli csak délig tartott. Utána beültünk egy barátommal az Ady-ba beszélgetni. Kezdem egyre közelebb tudni/engedni őt magamhoz. Elég gusztustalanul hangzik az engedni szó itt, hisz' én tehetek róla, hogy eltávolodott. Neki áll jogában engedni. Nekem csak elfogadni és bánni van jogom. Kezdünk tudni megint úgy beszélgetni, mint régen. Nem UGYANÚGY. Olyan már soha nem lesz. Nagyon hasonló még lehet. És ezért bármimet odaadnám - a májamat ne kérjétek, szar üzlet lenne xD . Közben megtalált minket még egy-két kedves arc, velük is jót beszélgettünk. 3-ra értem haza, eredetileg aludni akartam, de nem sikerült. Illetve... Sikerült volna, ha itthon is aludni támadt volna kedvem. Nem támadt, így inkább beszélgettem neten néhányatokkal.
7-re beszéltünk meg találkozót a központban, így 6-kor elköszöntem, és elkezdtem felkészíteni magam... Kicsit körbezsíroztam a bendőt, hogy ne boruljak meg a komló-szörptől. Ress születésnapját is az Underworld-ben tartottunk (godkingemperor hely), így csak a szokásos járt úton haladtunk mindvégig. A metrón átvettünk egy kicsit a "r-betűs" nemzetiség szokásaiból - kis hangfalon, teljes hangerőn hallgattunk zenét. A kocsi kétpólusúvá vált, az egyik végében mi 7-en, a másik végében kb. 30 ember, akik még csak felénk se mertek nézni - tudtam, hogy borotválkoznom kellett volna... A helyre leérve láttuk, hogy a fél banda már ott van, így alig volt helyünk, és kicsit szét is szakadt a 12.c csapat. Kapott tortát, meg pólót, meg még egy pólót, meg egy övcsatot. Szeressük Resst, jóféle ember. :)
A szakítás óta először beszéltem az exemmel élőben. Kb. mindent tudott rólam, amit itt leírtam - de nem itt olvasta. Picit zavar, hogy tud róla, de én választottam a blogolást. Így jártam. Az a kicsi alkohol megoldotta bennünk - főleg benne a gátlásokat, és elmondta, hogy mi bántja, és mit szeretne a későbbiekben. Teljesen őszinte voltam vele, és ha idetéved itt is leírom: nem éri meg. Nem éri meg az, hogy most energiát fektessen belém. Csak magának fog ártani vele. Úgysem fogom tudni hagyni, hogy segítsen rajtam, ő nem tartozik már bele abba a körbe. Én szúrtam el ezt is. Vállalom. Újjáépítettem szinte a teljes kapcsolatrendszeremet. Kialakítottam azt, hogy kire számítok és kire nem. Ő megkért arra, hogy hagyjam békén. Megtettem. Nem akarok ezen változtatni. Azt mondja, hogy megérti, hogy nem akarok beszélni a gondjaimról. Szerintem nem. Nem haragszom rá, egyszerűen csak így látom. Azt szeretném, hogy a maximumot tudja kihozni az életéből - ezért próbáljon meg csak arra emlékezni, amikor még jóban voltunk. Még pár hónapig bírja ki, utána halottnak tekinthet. El fogok tűnni.
Amikor tegnap beszélgettem vele, szinte végig a sírás kerülgetett. Hihetetlen, hogy azok után amit vele tettem még mindig törődni akar velem. És ezt sem fogom tudni értékelni. Beteges. Ez vagyok én. Nem tudom elfogadni a segítségét, nem fogok neki hazudni, hogy "igen, most sokkal jobb". Azt akarom, hogy el tudjon felejteni. Inkább mindent, ami velem kapcsolatos. Egy embernek már így is hazudnom kell. Többnek nem fogok. Nincs más, ami miatt megérné.
Szarul érzem magam, és most nem a helyzetem miatt, hanem azért, amilyen vagyok. Amivé váltam. Undorodom magamtól.
Francba... Nem hiszem el. Ennyit erről... Még hogy nem tudok érezni. Fenéket. Tudok. Érezni igen. Koncentrálni nem.
Tegnap Ress bulija tök jó volt. Mégse voltam jól. Mert Rá gondoltam... Kb. végig. Arra vágytam, hogy hozzábújjak. Jól éreztem magam, de valami valaki hiányzott. Ő. Nem akarok hibázni, nem akarok rossz döntést hozni. Csak egyszerűen jól esne Vele lenni. Időt kérek. Időt szeretnék kapni, hogy a lehető legbiztosabb - leghelyesebb döntést tudjam meghozni. Neked és nekem is azt, ami a számunkra a legmegfelelőbb.
Nehéz, nagyon nehéz. Sajnos elég rossz természetem van ilyen téren is. Nem tudok várni. De muszáj. Csak erő kell hozzá. De olyan jól esik lebegni... tíz centivel a föld fölött... Régen nem éreztem ilyet.
Várom, hogy iskolába mehessek. Várom, hogy láthassam Őt.
Nem tudok tanulni. Nem köt le semmi. Csak ábrándozok... Lebegek ide-oda. Úgy utálom. És mégis milyen gyönyörű érzés.
Valami változott... Mintha a régi Zé kérne magának újra játéklehetőséget. Az edző gondolkodik... Hosszas mérlegelés után újra felengedi a pályára...
Rájöttem, hogy a személyiségemen nem tudok változtatni, csak a hibáimból tanulva jobbá tudom tenni a kialakuló helyzeteket. Csak egy kicsi időre van szükségem, és menni fog... :)
Együtt érző és megértő vagy mások problémáival, s ettől igazi balfék palimadár. Csak halasztgatod a dolgokat. Ezért mindig is csak segélyeken fogsz tengődni és szart sem ér az életed. Csak Rákok vannak a dutyikban.
------
Végtelenül nyers. És sajnos igaz... :/ Akit érdekel a sajátja, szóljon, küldöm!
Kezdem meglátni a kapcsolatokat. Nem keresem, egyszerűen csak megtalálom őket. Ilyenformán kezdek belelátni a magyar pesszimizmus mélységeibe, okaiba. Kezdem megérteni azt, hogy miért alakult ki ilyen formában. Miért ilyen tömény, miért nem tud belőle menekülni szinte egy magyar ember sem. Cirka 700 év (néhány évtizednyi kivételtől eltekintve). Ennyi idő alatt nem történt a magyarsággal semmi jó. Csak vesztett. Fejlődött ugyan, de amit ki tudott volna hozni magából, azt mindig elfojtotta valamilyen balszerencse... Ami nem öl meg, az erősít. Legyen így. Hétszáz év alatt nagyon erősek lettünk. Végtelenül erősek. El tudjuk fogadni a reménytelenséget. Jaj! Hogy ez nem is lenne igazi erősség? Upsz... Pici hiba az amúgy csilli-villi elméleten.
Én igazán nem csodálkozom azon, hogy ha végigsétál a külföldi Budapesten, a legtöbb arcot mogorvának, érzéketlennek találja. Segítőkészek vagyunk - nem erről van szó. Tudunk beszélgetni. Értelmesek vagyunk. Egyedül erre vagyok büszke. A magyar a világ egyik legértelmesebb népe. De ezzel sem tudtunk elérni semmit, mert valamiért ez a világ nem akarja, hogy nagyok, erősek legyünk. Mint voltunk egykoron... Ezzel az emberanyaggal a világot lehetne megváltani. Nem, nem katonai hadműveletekről beszélek. Ha a 10 millió lakosból akár csak 1 millióra teszem az átlagos intelligenciaszint felett állók számát, már az rengeteg tudóst - és messze nem túlzó becslést jelent. Ide még nem jutott el az a - nyugaton - oly jól bevált módszer, miszerint "egy birkát könnyebb irányítani, mint egy embert".
Maradjunk meg az öntudatunknál. Ne engedjük meg, hogy az értelmünket elvegyék. Ez az egyetlen dolog, amit az ember meg tud védeni másokkal szemben. A tudását. A tudást nem veheti el senki. Lássuk meg az okokat, a világ bábszínházában a bábmozgatókat. Lássunk a díszlet mögé. Gimnáziumban tanulok, ami talán még mindig a társadalom értelmiségi rétegének a legnagyobb hányadát adja. Hogy milyen a tanrendszer? Könnyű lenne megfogalmazni... De ha csak becsmérlem, azzal nem érek el semmit. Csak tanáccsal szeretnék élni. Kérek minden pályaválasztás előtt álló embert: NE menjen tanárnak csak azért, mert kap egy három hónapos munkaszünetet. A tanár célja legyen az, hogy minél értelmesebb, minél életképesebb ember faragjon a diákjából. Ha valaki szerint ez úgy is működhet, hogy csak felolvassa a diákságnak a könyv vastag betűjét - nos, ehhez csak gratulálni tudok. Körülbelül 20 ember tanított eddig az iskolában. Ebből a kisebb embertömegből - ha őszinte akarok lenni - talán ha 3-4 főre néztem fel. Akiket példának tudok magam előtt statuálni. Szerintem ez nagyon rossz arány.
Ez az ország soha nem fog tudni kitörni ebből a reménytelen harcból, amit rá szabott az élet. Kitörni nem tudunk, hát viseljük sorsunkat emelt fővel. Hatalmas büszkeséget fog jelenteni majd a jövőben, hogy mi leszünk az egyetlen ország, ami rendelkezik önálló gondolatokkal. Az ember ezért csodálatos - képes gondolkodni. Képes véleményt kialakítani. Őrizzük meg. Emelkedjünk a világ fölé. Csak ki kell várnunk, amíg a nyáj mrá önmagát sem lesz képes ellátni - ahhoz is hülye lesz.
Más.
A pesszimizmus véleményem szerint nem csak a magyarságra jellemző. Tény, hogy mi borúsabban látjuk az előttünk álló életet, mint akármelyik másik ország lakói, de messze nem mi vagyunk az egyetlenek, akik pesszimisták.
Az egész világ lassan meg fog undorodni önmagától. Mély depresszióba fog esni (amilyenhez hasonlót már többször átélt - pl. XIX. század eleje). Lassan - közvetlen, mielőtt végképp tönkretenné magát - rádöbben, hogy hibázott. Hibázott, és nem tudja helyrehozni. De ha jobban belegondolok, ezt nem is lehetne másképp csinálni. Az ember ilyen. Ez a világ az ember kénye-kedve szerint lett kialakítva. Az ember társas lény. Mégis elpusztítja a társát. Gonosz tréfa az élettől, nemdebár? Elég, ha a most oly' divatos gazdasági v_ls_gra gondolunk (nem akarok kikerülni a címlapra).
Miért beszélünk most világv_ls_gról?
Az alapoktól indulok. Ősközösség. Tiszta "rendszer", az ember nincs ismeretében annak, hogy mi a magántulajdon, nem tudja, hogy milyen az, amikor neki van valamije, másnak nincs. Megjelenik a tulajdonlás fogalma, így - akár erre vezethetjük vissza a konfliktusokat is - az embernek érdeke, hogy védje a magáét, és spóroljon - előre gondolva a nehéz időkre. Először termények cseréje - kereskedése indul meg a csoportok között, később - a helyzet könnyítésének érdekében bevezetnek egy ellenértéket, ami fedezi az adott mennyiségű termény árát. Megjelent a pénz. Innen egyenes út vezet ahhoz, hogy kialakuljon először az ókorban a tényleges kereskedelem, ami fejlődhetett volna egészen tovább, ha nem jelenik meg időközben a kereszténység - egy vadonatúj népbutítási forma, ami eretnekségnek bélyegez meg szinte minden addigi tudományt, és eredményeit - de így sajnos a világ kényszerpihenőre vonul, egészen a "sötét középkor" végéig, amikor már nincs annyi ereje a hitnek, hogy kordában tudja tartani a gondolatokat. Megjelennek az első elméletek arról, hogy hogyan lehetne az egyénnek még célravezetőbb a "gazdaságpolitikája". Rávilágítanak arra, hogy hogyan növelhető a haszon. Ez teljesen természetes viselkedés az embertől, minden ember így gondolkodik: ha lehet, akkor többet akar. Elárulom: nagyon hosszú ideig létezik a több. Innentől már kapitalizmusról beszélünk, a gazdasági élet utolsó nagy állomásáról. A kapitalizmus lényege a szabadság, a demokratikus jelleg. Gyengéje ugyanakkor az, hogy az emberi tényezőt kihagyja a számításból - így alakulhat ki gazdasági egyeduralom, más szóval monopólium. A monopóliumok okolhatok a fokozatos erkölcsi romlásért, ami a világban végbemegy. Kihasználja az uralmát, és kizsákmányolja a többi ember. Egy ember mérhetetlenül meggazdagodik, több száz / ezer / millió szegényedik. Előbb utóbb reálissá válik az az eddig utópisztikus elképzelés, amelyben az egész világot 1-2-3 ember uralja, korlátlan hatalommal. A kapitalizmus egyre vadabbá válik - egyre kevesebb humánum jellemzi. Néhány gondolkodó már a folyamat elején észrevette, hogy ez nem vezet jóra, és kidolgozták a kommunizmus elméletét. Végtelenül egyszerű, végtelenül pozitív, végtelenül... ...megvalósíthatatlan. Amíg csak egy ember is tisztában van a magántulajdon fogalmával, addig nem képes megvalósulni. A kommunizmushoz elvezető lépcsőfokok pedig még a kapitalizmusnál is rosszabbak lehetnek - ha a diktatátori jogcím rossz kezekbe kerül.
Egy idő után a kapitalizmus sem bírja már tovább a durvulást. Már nem lesz mit/kit kizsákmányolni. Szépen lassan közeledünk ehhez a ponthoz. Elérjük a globális ciklus végét. Hogy utána mi vár ránk?
