A legnagyobb problémám valószínűleg az, hogy túl könnyű volt eddig az életem. Burokban éltem, nem kerestem összefüggéseket, nem érdekelt, hogy mi miért alakul úgy, ahogy. Jól éreztem magam a bőrömben. A következő sort úgy becsüljétek, hogy ki nem állhatom az egyházi tanításokat: Boldogok a lelki szegények. Ritka paraszt egy passzus, a Bibliában olvasható - nem tudom, hogy melyik könyv, hányadik bekezdése, ne is kérdezzétek. Nem is fontos. Ezzel csak arra akarok rávilágítani, hogy igazán boldog - tartósan - ember ebben a világban csak az, aki nem képes felfogni a körülötte lezajló eseményeket.
Furcsa dolog állatok, növények és minden élő tekintetében "boldogságról" beszélni, de érdekes megfigyelni azt, hogy minél fejlettebb egy faj ezen a Földön, annál több problémát generál maga köré. Minél nagyobb az effektív tudása, annál több nehézséget fedez föl maga körül. Ez valahol pozitív, hisz folytonos fejlődésre ösztönöz, de ugyanakkor rengeteg szomorúságot okoz. Valahol igazságtalannak tartom, hogy az általánosan elfogadott világkép szerint az ember a csúcs - tőle fejlettebb élő nem él ezen a planétán, és mégis... Ő a legboldogtalanabb. Ilyenkor persze megszólalhatnának, hogy de hisz "miért nem örülök, hogy értelmes lény vagyok"? Mert jelen pillanatban a boldogságot többre tartom. Tartanám. Ezért. Szeretek küzdeni, ha látom a célt, és tudom, hogy van egy minimális esélyem annak az elérésére. Most nincs.
Az ember egyik legfájóbb pontja a család. Családra mindenkinek szüksége van, hisz az ember bizonyítottan társas lény, igényel valakit, aki mellett élheti az életét. Erre a legalapvetőbb példa a család. Családja az emberek 99%-ának van. Remélem legalábbis. Nekem is van.
Volt. Most úgy érzem, célravezetőbb/őszintébb múlt időt használni. Nem érzem jól magam itthon, egyáltalán nem. Nem ma kezdődött, nem is tegnap. Talán 1 éve. Egy családtagom hozott egy döntést. Ez a döntés azzal járt, hogy még három felé kell osztani azt a törődést, amit eddig csak én kaptam. Igen, önzőnek is hangozhat. De megpróbálok objektív maradni. Egy éve ez a valaki éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy egyben tartsa ezt az "egészet" (Micsoda irónia, egész... Pff... Egyedül Ő küzd azért, hogy meglegyen az egység, de mindaddig nem fog eredményt elérni, amíg a másik fél nem gondolja úgy, hogy "igen, tenni kéne valamit azért, hogy boldogok legyünk"). Habár, ki tudja. Ők biztosan boldogok. Rendben. Induljunk ki ebből, hogy ez csak nekem rossz így, mert én elengedtem Őt.
Elhatároztam, hogy nem maradok "otthon" a suli után. Ha felvesznek valahova, akárhova, koleszt fogok kérni. Elmegyek dolgozni a tanulás mellett. Nehéz lesz, de így nem állok majd a fancsali képemmel mások boldogságának útjába. Akárhogyan is nézzük, úgysem maradtam volna tovább itthon 1-2 évnél. Ezt a hátralevő 7 hónapot végig tudom élni egy maszk mögött. Igen. Hazudni fogok. A családomnak. Mielőtt megkérdezné valaki, hogy miért nem próbálok erről beszélni itthon, elárulom: felesleges. Akkora itthon a feszültség, ami a látszat-boldogságot övezi, hogy ez lenne az utolsó csepp, és az én őszinte érzelmem felborítani az egyensúlyt - amiért ugyebár csak az egyik fél küzd. Ezt a hét hónapot szívesen odaadom neki, hisz rengeteg mindent tett értem a múltban. Őszintén remélem, hogy az ő boldogsága tovább fog tartani.
Az eddigi támaszaimban is csalódtam "itthon"... Nehéz, mert már egyik arcra se tudok őszintén mosolyogni, ha "hazaérek". Biztosan érzik. Biztosan azt gondolják, hogy megint valami kis pitiáner szar ment az agyamra, és depis vagyok. Ha nekik így könnyebb. Már senkin nem érzem azt, hogy számít neki a jelenlétem.
Én lettem a vendég.
Biztos hisztis, állandóan panaszkodó kis pondró vagyok, de ez nagyon fáj. Csak a barátaim miatt kelek fel nap, mint nap. Szeretlek Titeket.
