A mainál nem sok rosszabb napom volt eddigi életem során. Egy jó ideje hullámvölgyben vagyok, ez igaz. 3 éve nem ütöttem a falat idegből. Nyugodtnak gondoltam magam. Még mindig így gondolom. Ma nem bírtam tovább. Csalódtam magamban - illetve rájöttem, hogy korántsem vagyok olyan értékes ember, mint amilyennek eddig hittem magam. Elismerni elég nehéz volt, de nem lehetetlen.
Rájöttem, hogy néhány visszatérő hibámra vezethető vissza az összes ballépésem, amivel sok-sok embernek okoztam fájdalmat. Ritka az olyan dolog az elmúlt egy év során, amit ha előre tudok, ugyanúgy tettem volna meg. Ilyenre is volt példa. Az a legfájdalmasabb, hogy a legnagyobbat nem tudnám másképp csinálni. Tanultam belőle, de megfizethetetlen árat fizettem érte. Erről már írtam régebben.
A másik dolog, pedig maga az öregedés, az érés folyamata. Ahogy szépen lassan lefolyik a rózsaszín szmötyi az életről, és rájössz, hogy az eddig biztos értékek - gondolok itt például a családra - korántsem olyan biztosak, mint amilyennek elképzelted őket. Nem idilli, nem boldog. Nem család... :(
A család az én megfogalmazásomban csupán a feltétlen összetartásról szól, még vérségi kapcsolat sem szükséges hozzá. Tökéletes harmónia sohasem lehetséges (tudom, minden általánosítás hibás - ezt nézzétek el nekem, könnyebb így fogalmazni), de boldogságot igenis tud nyújtani egy család, akár vérszerintiek a tagok, akár nem. Alkalmazkodni kell. Elfogadni a másikat. Ez nem egyenlő azzal, hogy az egyik fél ráerőlteti az akaratát a másikra. Ez már nem kölcsönösség, hanem elnyomás. Ahogy - úgy hiszem - semelyik hibáról sem derül ki azon nyomban, hogy hiba volt, ennek is kell egy kis idő, amíg rádöbben az adott személy, hogy ő vétett a kölcsönösség ellen. Csak elvett, de nem adott. Rájönni csupán az első lépés, habár van aki eddig sem képes eljutni. Igazi bátorság viszont ahhoz kell, hogy felvállalja az illető a hibáját, és bocsánatot kérjen érte. Ahhoz, hogy megváltozzon valaki, rengeteg erő, idő és önismeret kell. [ Ezért nem tudok változtatni magamon egyelőre... Hisz nem ismerem önmagam. ]
Az én családom pontos helyzetét leírni lehetetlen. Sajnos nincs róla általánosan helytálló véleményem, mivel életem 18 eddigi évéből ha 3-4-ben láttam át teljes értékűen a viszonyokat. Okairól csupán halovány sejtéseim vannak, amikor megkérdeztem két embert a családból, hogy miért indult az egész, két gyökeresen eltérő történetet hallottam. Az egyik hazugság. Soha nem fogom megtudni, hogy melyik. Én érzem, hogy melyikben kell hinnem, és nehéz nem felelősségre vonni a másikat, hogy miért hazudik. Az egész egy nagy, öngerjesztő folyamat. Először a kis nézeteltérésből lesz egy hétköznapi vita. A hétköznapi vita később rendszeressé válik, végül kialakul az igazi, tömény undor. Egyszerű lenne keresni egy bűnbakot, ráhúzni a vizes lepedőt, kiközösíteni, és minden mehetne tovább, helyreállna a rend. Persze, nagyon egyszerű lenne. De egy családról van szó, ami összetart. Ismét alkalmazkodni kell(ene). Önmagát fogja elpusztítani az egész. Olyan jellemek kerültek egymás mellé, akik önmagukban egyenként lehetnének az erkölcsi példa a mai társadalom előtt, de valamiért - és ez az igazságtalanság ebben a játékban, amit életnek nevezünk - egymásból a legrosszabbat hozzák ki. Szeretem, és tisztelem a családom minden tagját. Soha nem fogom őket magukra hagyni. Így én is belekerülök az önpusztító körbe. Így követem az erkölcsi példát, amit elém állítanak, segítem az öregeket, hisz ők is segítettek engem. Így viszont sosem leszek igazán boldog, hiszen látni fogom, ahogy a szeretteim folytonosan marják egymást. Nekem. Egymás háta mögött. Egy érző ember nem tud emellett elmenni szó nélkül [ ez bizonyítja, hogy még mindig érzek ]. Nagyon fáj. A másik eshetőség az lenne, ha bepakolnék egy bőröndbe és elmennék tőlük jó messzire. Ez bennem fel sem merül. nem tudnám megtenni. Marad a hit, a szebb holnapba vetett hit. Minden fél hibázott. Mindegyikük kicsit torz tükrön (ki ezért, ki azért) keresztül szemléli a helyzetet. Most, ma, holnap még megoldható lenne. A makacsságot kéne félredobni (tudom, én beszélek...), ezért megérné.
Barátok. Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést - őszintén megvallva - nem volt túl sok kedvem élni. Nagyon rosszul éreztem magam, hihetetlen nagy a nyomás, amit itthon el kell viselnem, hogy ne lássák rajtam, hogy igenis, k*rvára aggódom értük. Fizikális és mentális egészségükért egyaránt. Iskola után meghallgatott egy barátom. Akkor eredetileg azért mentem el vele, mert láttam, hogy bajban van, segíteni akartam neki. Meghallgattam, próbáltam átvenni a fájdalmából, hogy meg tudja osztani valakivel, kevesebb legyen rajta. Ekkor tudatosult, hogy valószínűleg túlcsordultam. Nem tudtam tovább elviselni. Látta rajtam, megkérdezte, hogy mi bánt. Elmondtam, hogy a miatt vagyok szomorú, amit az előző bekezdésben leírtam. Amikor sorra elmeséltem neki, hogy történt velem itthon, nem bírtam végigmondani, kicsordult a könnyem. Nem tudom, szerintem ILYEN fájdalmat még nem éreztem, talán csak egyszer egész életemben. Próbáltam ezeket a dolgokat magamban tartani, mert mindenkinek megvan a maga baja, és a barátaimra főleg nem akarok ilyen mérvű súlyt akasztani. Úgy éreztem, hogy nekem csak azért vannak most barátaim, hogy meghallgassam őket, ha gondban vannak, az enyémek legnagyobb részét próbáltam magamban elintézni. Odáig jutottam már, hogy megingott a hitem a baráti szeretetben is. Egy pár perc volt. De félelmetes. Ez az egy dolog maradt, amiből biztosan tudtam, hogy még élek, és ez is elveszett egy kis időre. Félelmetes. Ebben a pár percben még csak nem is bántam. ez a legelkeserítőbb. Ez még inkább. Most visszatértem. Visszatértem ahhoz a valakihez, aki tegnap, aki tegnap előtt voltam. Aki a barátainak él. Annak a három embernek, aki látott/hallott abban a pár percben: kérlek, bocsássatok meg. :( Most Ti jelentitek egyedül azokat a dokkokat, ahova ki tudok kötni, ha viharban elveszek a lélek tengerében. Ahol tudok mulatni, úgy istenigazából, ahol önmagam lehetek, ahol lerakhatom a farsangi álarcot. Végtelenül hálás vagyok azoknak az embereknek, aki ezek után is tudnak rám nézni barátként. Lassan tényleg... Nem is tudom megfogalmazni. Lehet, hogy nem bírnám elviselni magam.
-------------------------------------
Hihetetlen, hogy az írás milyen nyugtatóan hat rám. Megint átjár az a mérhetetlen szeretet, amit most aközött a néhány ember között akarok kiosztani, akik a szívük leges-legmélyén a barátjuknak tekintenek. Vegyetek. Ki mennyit érez jogosnak.
Köszönöm Nektek.
