Mindig olyankor jut eszembe egy két gondolat, amit fontosnak tartok, amikor arra a legkevésbé sem számítok. Például éppen most, megkérdezte az egyik barátom, hogy mikor írok már a blogra, mert szeretné elolvasni, és csak utána menne el aludni. Először is megköszöntem neki, hogy ennyire szereti olvasni, amit itt publikálok, de - és itt jön a lényeg - ezt én magamért csinálom. Ez lehet, hogy önzés, de ennek a blognak végső célja és értelme az, hogy megismerhessem magam. Persze igyekszem olyan formában leírni a gondolatokat, hogy az mások számára is emészthető, sőt, talán szórakoztató is legyen, de ettől még mindig ugyanaz a cél.
Észrevettem, ha nincs igazi motivációm, nem tudok olyan jó bejegyzéseket írni. Vegyük például az általános "tájleíró" postokat. Nem tudok nekik lelket adni, pedig régen csak ilyeneket írtam. Lehet, hogy ezek sem rosszak, de az én mércémmel szemlélve mindenképp eltörpülnek azok mellett, amiket egy-egy gondolat ihlet. Gondolat, és nem esemény. Ezzel nem arra akarok kilyukadni, hogy esemény nem ihlethet jó bejegyzéseket, de mindenképp ébresztenie kell bennem egy gondolatfoszlányt legalább, amiből fel tudok építeni egy teljes postot.
Két napja folyamatosan matekozom... Holnap dolgozat. Félek tőle, pedig egy egyszerű alapórás matekdoga lesz. Nálam a matek az a tárgy, ami képes teljesen romba dönteni az önbizalmamat. Elég buta vagyok hozzá, hogy még ezt a színvonalú dogát is elrontsam, és ez nagyon elkeserít. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy néha sírni tudnék a saját tehetetlenségem miatt. Pedig csak rohadt matek. Hálás vagyok a barátaimnak, akik segítettek felkészülni honlapra, örülök, hogy nem csak akkor vannak mellettem, ha minden klappol.
Úgy hiszem, jobb ha folytatom a gyakorlást...
(És ne kérdezzétek meg, hogy mikor épp kiről írok. Akire vonatkozik, úgyis tudja... :) )
