Nosce te ipsum.

Érdekesen hangozhat amit most mondani szándékozom, de vannak esetek amikor nem igazán érdekel. Például épp most. Egy önismereti blog hasábjain azt olvasni, hogy "leszarom magam, más fontosabb" - nos... érdekes. Pedig most igen konkrétan így érzem. Nem vagyok jól. És nem magam miatt. Ehhez képest igazán eltörpül az a kis szösszenet, ami miatt ezt az egészet útjára indítottam. Pedig... ejj, akkor igen fontosnak tűnt...

Ma reggel anyával indultam suliba - ő ment dolgozni, és útbaesett neki a metró, amivel én is hamarabb beérek, mint lábon utazva. Az egész út tartott kb. 15 percig, de annál súlyosabb témát érintettünk ezalatt. Az egész napomra rányomta a bélyegét, a metróból kiszállva komoly erő kellett ahhoz, hogy ne sírjam el magam. Gusztustalannak éreztem magam amiatt, mert rosszkedvű vagyok egy ilyen piti kis sz*rságok miatt, mint hogy elvesztettem önmagam, és fáj néha a májam... Nevetséges. Az igazi problémáktól szenvedők csendesek. Nem látja rajtuk a mindennapok embere, hogy gondjuk van. Pedig... A legtöbben rég megtörnének azok alatt a terhek alatt, amiket a családom néhány tagja kiáll. Minden meg lehet oldani - gondolnánk. Ez legtöbb  esetben így is van. Az én helyzetemet leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, hogy "melyik kezemet vágjam le". Levágnám mind a kettőt, ha tudnék segíteni ezen, de torz testtel együtt is ugyanúgy látnám ezt... Látnám ahogy emésztik egymást. Ahogy emésztik magukat. Leírnám erre, hogy szörnyű, de...

Rossz felnőni. Rossz felfogni azt, hogy az életben tényleg nem csak szép van. Nagyon sok szemetet kell feltúrnod, hogy találj valami olyat, amiért később azt mondhatod, megérte. Most állt be mellém a képzeletbeli szemeteskocsi, és zúdította rám a tartalmát. 18 évesen szembesülnöm kell azzal, hogy a családom nem egyezik azzal az elképzelt idillel, amit eddig tartottam róla. Ugyanúgy szeretem minden tagját. Még jobban. Féltem őket. Féltem őket maguktól, féltem őket egymástól. Mind a kettő nagyon nehéz... Hogyan óvj meg valakit önmagától? Kötözd meg? Zárd el? Megérné? Ő biztonságban lenne, de ez nem élet. Nem tudom, hogy mit tudok tenni, de nem sok minden van, amire azt mondanám, hogy ne érné meg. Szeretem őket. Nagyon. Pedig tudom, hogy a probléma nem kívül van... Nagyon rossz...

*:  :(((

*dallam be* Hajnalodik, kiugrom az ágyból és... *dallam ki* rájövök h még öt óra sincs és az orromig se látok a sötéttől. Micimackó is bedepizne ezekután, nem? Habár... szerencsétlen annyira dandós, neki mindegy, csak méze legyen...

Igen, igen. Ötkor keltem. Hogy miért? A válasz egyszerű, és nem az hogy "mert az nekem jó". Konkrétan amiatt keltem ily' agrár-időben, mert elhatároztam, hogy meglátogatom kedvenc hepatológusomat. Aki esetleg nem ismerné ezt a kifejezést, az egyet jelent azzal, hogy a májával minden rendben. A hepatológus a májra specializálódott szakorvos. Most úgy gondolom, hogy lefestem nektek, hogyan is zajlik egy kórházlátogatás Zéfalván.

A kórházban

írta: (nabazzeg. Én.)

Későn kerülök ágyba. Talán éjfél körül. Pedig tudom, hogy másnap nem alhatok sokáig. Egyből sikerül álomba merülnöm, mégis csupán két percnyi alvásnak tűnik az egész, amikor hajnali ötkor csörög az ébresztő. Lenyomjam, vagy ne? Erőt veszek magamon, kikelek a jó meleg ágyból, hogy elérjem a csörgő-berregő-felrobbanni készülő telefont, amit bölcs előrelátással a szoba másik felében helyeztem el még előző este, hogy ki kelljen másznom érte - még véletlenül se legyen esélyem visszaaludni. Hideg van. Az ember azt gondolná, hogy dejó, szeptember van (valaki gondolt ilyet? jelentkezzen egy pofonért!), vége az állandó 35-40 fokos hőségeknek, és szépen lassan lehűl majd az idő. Igen. Magyarországon ez úgy néz ki nem funkcionál, vagy ellopták, mert egyik napról a másikra 10 fok lett. A 30-ból. Élvezem. Ázsiában erre már több évezreddel ezelőtt megalkottak egy szót, ami kitűnően szemlélteti ezt a helyzetet: SZOPÓ.
Nem ehetek, mert nagy valózínűséggel elküld a doki vérvételre. Halk szitkozódásokkal realizálódik bennem, hogy bizony ma délig éhen maradok. Magamra kapok néhány ruhát, igyekszem több rétegben felöltözni, mert... Gecihideg van, na. Megmosom az arcom, a fogam, lekapcsolok minden villanyt. Felveszem a cipőm, belövöm a zenét, és elindulok. Csak én, a táskám, és a zeném. Az utcán feketés-szürkeség fogad. Kis köd ereszkedett a városra. Sietősen baktatok a megálló felé, remélve, hogy bent áll a busz, fel tudok rá szállni, és talán melegebb lesz. Szerencsém van, amint kifordulok a sarkon, látom, hogy épp indexel a busz, beállni készül a megállóba. Rajtam kívül egy ember utazik a buszon. Mégis mit várok? A cserkészdzsemborikat is délután tartják. 5.20. A busz rázkódásának üteme majdnem passzol az éppen hallgatott zeném ritmusához. Coldplayt hallgatok mostanában. Nyugtató, dallamos, és nagyon szép benne a vokál. Központba érve veszem csak észre, hogy időközben volt még egy-két felszálló. 95%-uk leszáll velem. Ismét fázom. Meglepő. Kapkodva érek le az aluljáróba, ahol megcsap a máskor olyannyira utált metró-meleg. Szinte mosolyogva mutatom fel a felém se néző ellenőrnek a bérletemet. A metróra várnom kellett néhány percet, de nem volt olyan rossz a helyzet, mintha a busszal kellett volna ugyanezt eljátszanom. A metró-végállomáson talán ha 20 ember állt. Ebből 18 a ***** újság egy kiplakátolt lapja mellé. Elképesztőnek találom, hogy az embereknek boldogságot, valamiféle perverz élvezetet jelent mások életében turkálni. Gusztustalan. De már megszoktam. A metróút simán megy, kb. 25 perc alatt bejutok a Klinikák állomásra. Előrelátó voltam ismét, és még a metrózás elején kigomboltam a felsőimet, nehogy bepáljak a metrón, ami később jégkásává fagy a mellkasomon (fincsi, mi?). A mozgólépcsőn újra begombolok mindent, és kivetem magam a még mindig sötét budapesti pitymallatba. Durván 5 percnyire van az I.sz. Belklinika épülete a metrómegállótól. Belépek.

Hat előtt pár perccel érkezem meg, ilyenkor még a portást sem találom a helyén, gondolom épp elment kávéért az automatához, amiről ő is tudja, hogy csak zaccot ad. Nem baj, az is ébren tart. Ironikusan pont ekkor csendül fel a kedvenc számom: Cemeteries Of London. Kivételesen nem veszem magamra... :) Egyből a bejárat mellett van egy lefelé vezető lépcsősor, ami levisz az alagsorba. Erre kell mennem. Lebattyogok néhány tucat lépcsőn, kétszer jobbra fordulok, és ismét a szemem elé kerül az a jól ismert kép, amit annyira utálok. A kórháznak ezt a részét még a háború idején építették (legalábbis ezt hallottam a többi betegtől), azóta lett toldozgatva-foldozgatva, ahogy minden az országban. Ennek eredményeképp olyan az egész, mint egy szürreális kísértetkastély. Vatag, penésszagú falak, a linóleum talán háromszor is idősebb, mint én. A plafonon csővezetékek erdeje fut, midnennemű burkolat nélkül, némelyik sárga, némelyik fehér, egyik 125-ös, a másik 18-as. A rendelő előtt kétszer négy darab SZTK-szék. Narancsvörös. A kedvencem. Hiába érkezem meg hat előtt, nem én vagyok az első. Egy idősebb úr, két mankójára könyökölve ül a betegfelvételi iroda ablaka mellett. A felvétel  csak 7-kor kezdődik. Köszönök neki, ő is visszaköszön - ezen őszintén meglepődöm, errefelé nem szokásos az ilyen gesztus. Én leülök a rendelő melletti első székre, tudat alatt sugallva a később érkezőknek, hogy aki előttem be mer menni, annak a végbelén keresztül hajtok végre szemfenékvizsgálatot. Beállítok valami instrumentális (szöveg nélküli) előadót, hadd szóljon szépen halkan, segíti a tanulást. Igen. Vittem magammal tanulnivalót. Táskám a lábamnál pihen. Kiveszem belőle a két olaszfüzetet, és elkezdem átismételni a tartalmukat. "Tegezni... hú, pedig ezt tudnom kéne... Igen! Megvan! Dare del tu." Pici öröm ezen a hideg hajnali órán. Kezdenek visszatérni az emlékeim. Végzek az első füzettel. 6.40. Miközben tanultam, érkezett még néhány beteg. Végignézek rajtuk. Nem akarok velük cserélni. Nem látom a szemükben azt, amitől egy életet szépnek gondol az átlag ember. Megfáradt tekintet, néha deformált, reumás kezek, befáslizott, megvastagodott lábak. A szemükben tükröződik, hogy ők már nem bíznak. Inkább kapálóznak az életükért. Elkeserít... 18 éves vagyok. De még nem akarok ilyeneket tudomásul venni. Javíthatatlan álmodozó mivoltomból fakadóan előttem az élet egy alapjában véve szép jelenség, de amikor ebbe a közegbe csöppenek, hirtelen elmúlik minden illúzióm, és látom, hogy bizony létezik ilyen is. Sajnos. Nem akarok abba belemenni, hogy miért tart itt az egészségügy, ez teljesen mindegy. A lényeg, hogy itt tart. A betegnek két választása van. Az első egy magánspecialista - ilyet csak a kiváltságosok engedhetnek maguknak. A másik, ha állami intézetbe kerül, akkor két esélyes a dolog: 1.) rengeteget imádkozik és meggyógyul 2.) végignézi saját leépülését és meghal. Elég erős szavak ezek, nem? Tudom, hogy azok. De így van. Nem, félreértés ne essék. Nem az orvosokat, az ápolókat hibáztatom. Inkább azt, aki szerint ez így jól működik. ÉBRESZTŐ! Nem jó. Változtatni kéne... Van-e még remény? Nem tudom.

6.45-kor odaállok a betegfelvételi iroda ablakába. Még ebben a percben érkezik egy fehér köpenyes hölgy, és közli az előttem lévő úrral, hogy igazából nincs bent az az orvos, akire neki szüksége van. A bácsin nem látok konkrét érzelmeket. Már fel sem veszi. Magában tartva minden érzelmét megköszöni az információt, rátámaszkodik a mankójára, és elbiceg. Felkelt hajnalban, hogy bemásszon a kórházba, ahol egy órás várakozás után közlik vele, hogy feleslegesen jött be. Így már én vagyok az első... Látom, hogy mögöttem nő a sor. Legalább harmincan, ha nem többen várunk már arra, hogy egy szerencsétlen hölgy felvegye az adatainkat, és útba igazítson minket. Ekkor veszem észre, hogy egy 80 körüli bácsika totyog a sor végére járókerettel. Elgondolkodom, vajon akárkinek is eszébe jut, hogy a bácsi esetleg el fog fáradni, mire végigállja a sort? Vagy rosszabb? Nem. Hangosan odaszólok a sor végére, hogy fáradjon elém, és van is egy szék, amire le tud ülni. Meglepi, hogy ilyet kérek tőle. Őszinte mosoly. Ritka a kórházban... Nagyjából öt perc álldogálás után elkezdenek matatni az irodában. Felkapcsolódik a villany, és kinyílik az ablak. Mutatom a bácsinak, hogy jöjjön, Ő következik. Még egyszr megköszöni, hamar útba is igazítják, és elindul felfelé. Én jövök. Odaadom a kis cetlit, amivel azonosítanak. Fél perc alatt készen vagyok. Visszaülök a helyemre. A doktornőnél én vagyok az első. Ez még semmit sem jelent, állapítottam meg magamban.Előveszem a másik oalszfüzetet. Vocabolario. Szótárazok. Három nyelven. Olasz-angol-magyar. Jó kis agytorna. Ezt nem tudtam végigvenni, habár időm lett volna rá. Egyszerűen elég volt, nem tudtam figyelni rá. 7.40-kor tettem vissza a táskámba a füzeteket, ezután pasziánszoztam egy kicsit. Egyre erősebben éreztem, hogy elkezdhetnénk végre, mert mindjárt bepisilek. Nem lenne gond, van vécé a folyosón, de ha most elpislantom magam, nem marad a vérvétel mellé a vizeletvizsgálatos kis cuki tégelybe. Bírni kell. Úgyis jól tudok csomózni. Menni fog. Hivatalosan 8-kor kezdődik a doktornő rendelése, meglepett, hogy már 8.10-kor bejött. Örömöm alábbhagyott. Kétszer. Először azért, mert egyből beállt elém egy idős házaspár, hogy nekik ezmegaz. Mondom, nembaj, belefér, biztos betegebbek, mint én... Másodjára kicsit komolyabban azért, mert a doktornő 8.12-kor elindult értekezletre. Ez a tapasztaltabbak szerint kb. 9 órás műsorkezdést jelent. Dejó. Ekkor már kicsit kezdtem elveszteni az angolos hidegvéremet, továbbá minden tagom átfagyott. A kórház alagsorában ülök, ahol nincs fűtés, és előttem egy nagy üvegajtó, ami - valljuk be - nem lehetne ötös nyílászárásból. Elkezdek járkálni... Hátha melegebb lesz... Nem lesz. A felállás pillanatában átfutott az agyamban, hogy én bizony nem vagyok képes összeolvadni, mint a T-1000-es, ha most széttörnék a hidegben. Inkább visszaültem. 8.55-kor visszaért (mondhatnám óramű pontossággal) a doktornő. Bementek "az elsők". Nem tartott sokáig, kb. 10-15 perc. Én következem. Ritkán látom mosolyogni ezt a nőt, és most szívélyes mosollyal invitált be a rendelőbe. Ijesztő. Kérdezi a nevem. Mondom, hogy a Félkarú Rabló. Nem érti a viccet... Előkeresi a kartonom. Megállapítja, hogy az utolsó vérvételem érdekes. Pont ugyanolyan, mitn az ezt megelőző 25. Ennek őszintén örülök. Már tölti is a következőhöz a papírt, amivel mehetek megint lecsapoltatni magam. Megkérdezi, hogy mik a terveim. Megijedek... Miért? Már nincs sok hátra? "Na ne hülyéskedjen" - válaszolta, és egyetemekre terelte a szót. Hát...  - mondom nemsok. Talán BGF. Azt mondja jó. Kössz a bíztatást, nélküled nem ment volna... Mindegy. Végez a papírokkal. Mehetek az emeletre. Elköszönök, és megígérem neki, hogy az ősziszünetben jövök az eredményekért. Talán (ezt lehet h nem hallotta már...).

Felbaktatok az elsőre. Némiképp jobb a kedvem, a nehezén már túl vagyok. De még mindig nagyon kell pisilnem. Áu. Berohanok a laborba, ott áll a kedvenc vérvevő nénim, és ismerősként köszönt. Viszonzom eme nemes gesztust, és megkérdezem, hogy most is kell-e vizeletet leadni. Végigböngészi az ívet. Kell. Mosolyra húzódik a szám, levágom a táskám a pult mellé, azonnal felkapom a kis tégelyt, besprintelek a toalettbe, és szabadjára engedem a Sárgafolyó-Niagara-keveréket. Utánam kiált, hogy mire végzek itt lesz a vérvételes fiola-kupac is. Nem érek rá megköszönni. Kiengedtem a fáradt gőzt, elvittem a laborablakhoz a mintát, majd visszaslattyogtam a pulthoz, felmarkoltam a táskám és a 10 pici fiolát. Ismét szerencsém volt, nem állt senki a vérvételért sorba. Egyből bemehettem. Először is megköszöntem az életmentő jóarcságot a nénimnek, majd odaültem egy másik néni elé, jólnevelt kisfiú mivoltamból eredeztethetően előre feltűrt pólóval, eres kezekkel. Látom rajta hogy ideges. Ez megrémít. Még a végén leszúr azzal az izével. Elszorítja az alkarom, fertőtlenít, majd szúr. Megnyugodtam, nem rontotta el. Elkezdi szépen sorban levenni tőlem a 10 fiolányi vért. A hatodik tájékán megkérdezem, hogy még mindig akkora-e a gebasz a kórházban. Bólint. Azt mondja, hogy ennek már mindegy. Ő biztos jobban tudja... :/ Végzünk, megköszönöm, elszorítom picit a karomat, és elindulok kifelé. Elkezdek felöltözni, beálíltok valami pörgősebb zenét, és 10-kor kilépek a kórház kapuján, tudva azt, hogy fél évig nem kell idejönnöm.

Köszönöm :)

Nem tudom - és ha őszinte szeretnék lenni, nem is igazán akarom leírni pontosan, hogy hogyan érzem magam most. Így vagyok a zenékkel is. Nem tudom megmondani, hogy egy-egy zene miért jó, miért nem jó. Persze ha nem számoljuk az igénytelenséget. Tekintsük alapnak az igényes zenét - habár ez is relatív. A fenébe már... :) A lényeg annyi, hogy egy igényes zenét jól esik hallgatni, ha épp olyan passzban vagy. Megmutatom a passzomat :)

Összeálíltottam néhány számot, amit most nagyon jól esik hallgatni. Íme:

01.: Guns 'N' Roses - It's Alright (3:07)
02.: Carly Commando - Everyday (5:45)
03.: Zero 7 - Home (4:37)
04.: Oasis - A Bell Will Ring (3:10)
05.: Johnny Cash - Hurt (3:39)
06.: Coldplay - Cemeteries Of London (3:21)
07.: Staind (feat. Fred Durst) - Outside (5:12)
08.: Metallica - Mama Said (5.20)
09.: Zagar - The Prophet Is A Fool (6:00)
10.: Linkin Park - Numb (3:08)

_________________________

Akit érdekel a pakk, szóljon :)

Némi túlzással kijelenthetem, hogy ezekben a napokban éli meg a személyiségem legnagyobb változást. Az, ami eddig engem azzá tett, aki voltam - a romantikus hajlam, úgyérzem kiveszett belőlem.

Eddig végtelenül lilaköd-mániás voltam. Tudta rólam aki ismert... :) Ha belegondolok az elmúlt 3 évben alig voltam egyedül. Sőt. Állítom, hogy érdemben nem voltam egyedül. Nem vagyok biztos benne, de emiatt követtem el azokat a hibákat, amikért a májamat tudnám adni, ha megváltoztathatnám ( micsoda üzlet? :P ). Nem volt időm magamban elrendezni az egy-egy kapcsolat által megélt változásokat a személyiségemben. Emiatt lassan, de biztosan eljutottam arra a pontra, ahol most tartok. Nem ismerem önmagam. Nehéz evvel találkozni, és el is fogadni egyszerre. Ismét csak önző leszek, de úgy gondolom, ez még a jobbik eset. Értem ezalatt azt, hogy most történik meg, és nem 35 éves koromban, egy feleséggel és két kis gnómmal a hónom alatt. Talán ez még egy olyan pillanat, amikor nem késő felfedezni a hibáimat, kezetfogni velük, és megkérni őket, hogy ugyanmár tűnjenek el az életemből... Ha nem megy ésszel, hát megy erővel. Jó embernek tartom magam. Egy gyerekes, önző, makacs, de jó embernek. Sokan látják még bennem azt a pici jót. Ez jól esik. Azok után főleg, amit egy-egy ilyen ember kapott tőlem (hát nem épp milkát...).

Tehát nem romantikus. Akkor mi? Na? Ötlet? Ott a hátsó sorban valaki? Semmi? Oké. Akkor elmondom egy idézetbe rejtve: "I've become so numb, I can't feel you there..." - angolul nem tudóknak: "Érzéketlenné váltam, nem érezlek téged..." Régen ettől a számtól elkapott egyfajta görcs. Amikor megbántottam valakit, aki fontos nekem, ezt a számot hallgattam, és nagyon szégyelltem magam. Ha most meghallgatom már nem ezt érzem. Inkább azt, hogy "igen, ez most olyan, mintha én mondtam volna". Furcsa, nem? Nem tudom egy konkrét eseményhez kötni a változást a lelkemben. Ez a legidegesítőbb. Pedig jólenne tudni. Kb. ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor Cartman-ben kiég a "viccrelé", és nem tud többé röhögni (még egy segg-arcú házaspáron sem...). Talán ez történt velem is... Ha akarnék se tudnék most érzelmeket adni. Életemben először nem akarok szerelmes lenni. Teljesen boldog vagyok egyedül. Ezt annó még csak elképzelni sem tudtam. A végletekig objektíven, mindenféle belső érzelem nélkül tudom szemlélni a világot, és ez nagyon jó érzés. Olyan, mintha kiszakadtam volna a testemből, és végtelenül nyugodtan, 15centivel mindenki fölött szemlélném a dolgokat(Fricc, ne vedd magadra ;) :) ). Az egész blog erre épült. Arra, hogy egyedül megismerjem önmagam. Én bízom abban, hogy sikerül. :)

Bentvoltam Friccel a városban, megtettük első lépésünket a felnőtté válás felé (nem, nem rúgtunk be, mint az albán szamarak) - jelentkeztünk az emelt történelem érettségire felkészítő tanfolyamra. Kis csoport, Fricivel karöltve. Pont optimális (jobb, mint a lámafarokszőr). Azt hiszem, hogy megvan az első halovány tippem, hogy merrefelé mennék tovább. BGF-KVIFK - turizmus és vendéglátás.

Nem akarok itt maradni. Nem akarom látni Magyarország végét. Belőlem hiányzik ez a nemzettudatos szemléletmód. Sajnálom. Amint lehet el fogok innen menni. Igen. Ismét önző vagyok. De ahogy jelenleg áll a helyzetem, és amerre eddig tartott, mire eljutok a fősuliig, már nem lesz mit itthagynom. Ez erős túlzás lenne, hisz a család mindig itt marad. Nem akarok örökre elmenni. Vissza fogok jönni. Kint szeretnék dolgozni, animátorként. 20-30éves koromig annyi pénzt összeszedni, amennyivel itthon nem érhet baj.

Megtaláltam a régi blogomat. Rövid, de világosan látszik a kettő között eltelt két év. Sajnos. :) Ez a blog kevésbé szórakoztató, eleddig. Ha vidámság lesz, hát ez is vidám lesz. Mondhatni öjömbódottá. Addig pedig... Igyekszem a humor eszközét mellőzve lekötni azt, aki idetéved. Szerintem szitne midnenkinek tudok újat mutatni.

Nemrég lett vége egy kapcsolatomnak. Az elején úgy tűnt, működhet, aztán kiderült, hogy mégse lenne egészséges. Erről legnagyobb részben én tehetek. Sajnos nem jött össze egy időben a lila köd. Ez előfordul, az élet nem időzíti mindig jól az érzelmek kialakulását (persze, mondhatnám azt, hogy semmi sem történik véletlenül, ugye...). Ez tényleg csak a kisebbik probléma. A probléma fő forrása - ahogy ma látom - az az, hogy teljesen másképp éljük meg a világban történő eseményeket, ingereket, szavakat. Ez meglepett. 6 éve ismerem. Legalábbis ezt hittem. Természetesen azt sem zárom ki, hogy a mostani differenciák mögött is az áll, hogy én változtam meg az elmúlt időben. A konfliktusunk alapja a betegségemben volt, legalábbis én így látom. Illetve, hogy teljesen pontos legyek, a betegségem miatt derült ki a legnagyobb hibám. Az, hogy nem tudok beszélni a hibáimról. Nem tudom elfogadni más tanácsát. Egyszerűen, a legjobb szándékú segítő hozzászólás is úgy esik nekem, mintha egy horda hiéna röhögne rajtam, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Úgy hiszem erre használják a menthetetlen szót. Az egész családom ilyen, így én is így állok hozzá a betegségemhez. Tudom, hogy beteg vagyok, és addig nem foglalkozom vele, amíg már nem lesz túl késő. Itt él velem egy házban az élő példa, hogy miért kell foglalkoznom ezzel. Mégsem megy. De ezen változtatni fogok. Muszáj. - Le kell tudnom küzdeni a makacsságomat.

A másik hibámat egy hosszabb történetben tudom csak leírni, de... Nincs de... van időm. Három lépcsőből állok, ha ezt a kérdést feszegetjük. Első lépcső a máz. A mázt látja mindenki. Ez egy nagypofájú hülyegyereket ábrázol, aki még csak hírből sem halott a komolyságról. Ezt látja az, akit az előző postban leírt "ennyiből állsz Zé"-t magára tudja venni. A második lépcső az - ahogyan most kezdem értelmezni - a második máz. (Elég félelmetes ezeket leírni, de most az a célom, hogy megismerhessem önmagam. Nincs köntörfalazás...) Erről a szintről eddig azt hittem, hogy ez vagyok igazából én. A második lépcső egy komoly, a korához képest érett !gyereket! mintáz, aki képes objektíven szemlélni a világot. Ez a lépcső segít azokon az embereken, akik tanácsot kérnek az életben, akikkel elkezdek megismerkedni mindenféle helyeken. Felhívom az esetleges olvasók figyelmét, hogy nem hazugság, amit ettől az énemtől hall. Egyáltalán nem. Ez az énem is ugyanúgy őszinte, mint az összes (hála valamiféle felsőbb haalomnak, tényleg nem tudok hazudni...) többi. Amit ettől az énemtől hallasz, azt teljsen komolyan gondolja, szívből mondja. Sajnos, nemrégiben felfedeztem egy harmadik "izét" is. Nem tudom, hogy ez egyazon szinten van-e a másodikkal, erre még nem jöttem rá. Ezt a szintet talán eddig 3 ember látta. Az egyik ezekből a volt barátnőm. Ez az énem gyerekes. Ez az énem a lehető legmélyebbről jön, csak akkor válik felszínivé, ha olyanfokú érzelmeket vált ki belőlem az adott személy, amiket soha/nagyon ritkán érzek akárki iránt. Amikor döntést kényszerülök hozni egy olyan embert illetően, aki igazán, tényleg FONTOS nekem, gyerekesen, önző módon hozom meg azt. Nem vagyok még képes átlátni teljesen a helyzetet, nem tudom felmérni annak a súlyát. Nagy pofon önmagamnak, hát még annak, akit emiatt kényelmetlen helyzetbe hozok. Sajnos, azokban a pillanatokban, amikor két, régen szoros kapcsolatot ápoló ember (közös) jövőjét eldönti a beszégletés, én teljesen... Kivetkőzöm magamból. Nem tudom megértetni magam másokkal. Ezzel méginkább rontok azon a keltett érzésen, amit a másiknak okoztam, mert ilyenkor azt gondolja, hogy voltaképp, ha mindig is ilyen voltam, mit kerestem mellette. Pedig akivel együtt voltam, a legritkább esetben élem meg rossz lépésként. Ne abból az egy pillanatból ítéljen meg ő sem. Próbáljon szépen emlékezni a teljes egészre, ne csak az egyik nagyon fontos, és sajnos keserű részletére.

Váltottam néhány emilt. Nagyon érdekesnek tartom, hogy akár egy-egy "postafordulta" mekkora különbséget mutathat az emberek egymáshoz való hozzáállásában... Félelmetes :) Sajnálom, hogy vele csak így tudok normálisan megbeszélni dolgokat. És nem az ő hibájából. Egyszerűbb úgy írnom, hogy nem szakítanak félbe, nem látok arckifejezéseket magam előtt... Könnyebben megy. Majd ezzel kapcsolatban is lesz mit elsajátítanom.

Megint blogolok. Azt hiszem, ez a harmadik önálló nekifutás. Jó lenne megtalálni az első kettőt, mert elég érdekes - használjuk inkább az elkeserítő kifejezést - karakterfejlődésen ment keresztül a jellemem az elmúlt 3 évben.

Mint minden változást, ezt is csak azok vették észre, akik nagyon közel állnak hozzám, mert éppen Őket bántottam meg általában. Szarul érzem magam emiatt. Persze, mint a legtöbb érző, "értelmes" lény, én sem tudom az érzelmeimet teljesen elrejteni. Aki ismer, az tudja csak megmondani, hogy egy mosolyom mögött mikor rejtezik őszinte öröm, és mikor mosolygok csupán azért, mert félek megmutatni az embereknek, hogy éppen fáj. Csak azok előtt áll meg a lábán a máz, amit magamról kialakítottam, akik belenyugszanak abba, hogy "oké, Zé te ennyiből állsz". Vannak persze kivételek, de a legtöbb ember megbékél azzal, hogy egy ember lénye ennyiben kimerül.

Most jelzem, ez a blog végtelenül őszinte lesz. Nem fog érdekelni, hogy kit bántok meg vele. Ezek mögött a kis irományok mögött rejtőzik valahol az igazi Zé. Le fogom írni, hogy mi történik velem, mit érzek ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, természetesen más emberek titkait itt sem fogom leírni, azok bennem maradnak örökre. H valaki véletlenül megtalálná ezt a blogot (amit reklámozni nem fogok), és olyat olvas benne, ami rá nézve valótlant állít, keressen meg, beszéljen velem, és kiötöljük, hogy hogyan tovább.

Nem lesz semmi következetesség, semmi sorrend a bejegyzéseimben. Úgy, és akkor írom le őket, ahogy, és amikor eszembejutnak. Ha később hozzáfűznivalóm akadna még egy-egy témához, azt az adott bejegyzésben fogom frissíteni, így valamennyit változni fog a tartalom is.

Bevezetésnek azt gondolom, egyelőre elég ennyi. Úgy érzem, rengeteg mindent kell kiírnom magamból, egy darabig biztosan születnek bejegyzések.