egy öleléshez...
"Belépek a suliba - 7.52 - késésben vagyok, háromnegyedre ígértem magam... Sietős léptekkel vágok át a portán, majd megpillantom Őt az aulában. Hirtelen kiürül minden körülöttem, csak ketten maradunk. Ő és én. Cserben hagy a perifériás látásom, csak egy 170*50 centiméteres téglalapban látok élesen. Minden más homályos. Odalépek hozzá, átölelem. Már hangok sincsenek. Eltűnök a végtelen csöndben, megszűnik körülöttem minden és mindenki. Elbújok. Jól érzem itt magam, nem akarok kibontakozni a szorításából. Megnyugszom, lelassul a szívverésem, mélyeket és lassan lélegzem. Ellazul minden izmom, csak az az egy pici, öklömnyi szív nem pihen... Csak lassít egy picit ő is... Néha igazán megérdemli. Épp készülök kiüríteni mindent a tudatomból, átadni az agy szerepét a szívnek, amikor valami visszarángat. Szét akarnak választani minket, Ő elenged engem, én elengedem őt. A pillanat varázsa egy szempillantás alatt szertefoszlik... Újra akarom élni, és tudom, hogy nemsokára megtehetem.
Nem érdekelnek az okok. Nem érdekelnek a miértek. Nem érdekel semmi más, csak az a fontos, hogy érezhessem ezt..."
Neked...
