Rég vártam már a mai napot. Egy ideje inkább féltem tőle. Igen, így pontosabb. Volt néhány ember az életemben, akik elég előkelő helyen álltak a fontossági listámon. Ketten. Messzemenően specifikus volt a helyzetük, mert már nem voltak haverok - annál többnek éreztem őket, viszont még nem voltak a barátaim. Ez által már rájuk mertem bízni a mélyebb gondolataimat, néhány titkomat, és éreztettem velük, hogy ők is megbízhatnak bennem. Meghallgattuk egymás gondját-baját, együtt buliztunk a nyáron. Viszont. Nem ők voltak az első emberek, akikre gondoltam, ha valami baj ért - így viszonylag keveset - szinte soha nem találkoztunk csak úgy, csupán azért, hogy beszélgessünk egy jót. Én a magam részéről nem szeretek a neten irkálgatni a gondjaimról (ironikus, hogy ezt is egy blog hasábjain olvassa el valaki...), jobban érzem magam, ha szempárakat látok magam előtt, amikor beszélek, semmint egy fehéren világító monitort, meg néhány miniatűr karakterláncot. Az igazi beszélgetések mindig is az élőszóra tartoznak - szerintem. Ebből kifolyólag a neten megmaradtunk azon a szinten, hogy:
" - Szia! Mizujs?
- Szia! Semmi különös. Illetve... Élőben jó lenne megvitatni egyszer..."
És itt jön a képbe az, hogy ritkán találkoztam velük élőben. Egy idő után - jogosan - elvesztették bennem a bizalmukat. Én lettem a "majdegyszer" emberke. Teljesen érthető. Sokszor mondtam, hogy szeretnék velük élőben beszélgetni valamikor, de sosem jutottunk el a megvalósításig. Igen, a legnagyobb részben az én hibám. Tudom jól. Eltávolodtam tőlük, sőt, egyiküknél most már súrolom az "undorodom tőle" kategóriát. Igen, ilyen is van.
Elfogadom, nem fogok melodrámát csinálni az ügyből. Egyszerűen csak nem értem. Miért? Eltávolodásig képben vagyok. De miért kell tőlem undorodni? Nem vagyok jó ember, ezt elismerem... De ennyire talán azért mégsem vagyok egy szemét alak. Talán?
Egyikük hatására kezdtem el ezt az egészet - persze csak közvetve. Azt tanácsolta, hogy egy ideig egyedül kéne maradnom, meg kéne ismernem önmagam, hogy ne okozzak ennyi fájdalmat másoknak. Késve bár, de megfogadtam a tanácsát, és belekezdtem ebbe itt... Azóta elég mély hullámvölgyemet élem. Nem gond, ezt is meg kell tapasztalni. Azt nem értem, hogy ha megfogadom a tanácsát, és belekezdek, akkor 3 hét múlva miért esik a torkomnak, hogy "abba kéne hagynod, mert ez nem vezet semmi jóra..." (nem szószerinti idézet...). Akkor mit csináljak?
Másik példa. Másikuk azt tanácsolta, hogy erőltessek magamra mosolyt, mert azzal csak magamnak és a szociális helyzetemnek ártok, ha mindig szomorú fejet öltök magamra. Hát jó. Próbáljuk meg. Elkezdtem megint viccelődni, "jóarckodni" a suliban, picit olyan voltam, mint azelőtt. Szintén pár hét múlva pedig beszélgettem ugyanezzel az emberrel, és a szemembe mondta hogy kétszínűnek tart. Megkérdeztem, hogy miért. "Ha valami igazán fáj, nem mosolyogsz." - Ja, hogy ééééértem. Oké. Akkor megint: most mit csináljak?
----------
Bocsi. Ez kikívánkozott. Ha elolvassa akármelyik érintett, szóljon, ha ki akar javítani, vagy ő másképp látja a dolgot. Szívesen beszélgetek erről.
A másik dolog, amit érdekesnek tartok, hogy e mellett a két lány mellett általában jelen van a társaságban egy harmadik. Ő ismer a legkevésbé ebből a trióból. Mégis... Szinte ismeretlenül, ő az, aki egy picit megért. Aki egy picit velem tud érezni. Lehet, hogy azért mert nem lát engem a suliban működni. Ki tudja? Mindenesetre nagyon köszönöm neki a beszélgetést. Hasznos volt. Ő hívta fel a figyelmem a fent leírt dolgok némelyik részletére.
És feltétlen szóljon, ha a terhére vagyok...
Azt hiszem, talán ez tetszett a legjobban... :)
