Harmadik rész
Szépen lassan haladtunk az újonnan beszerzett telkünk ügyes-bajos dolgainak rendezésében, végére értünk nagy nehezen a gyomlálásnak is. Ember nem volt arrafelé, aki ráismert volna arra a földdarabra, illetve... Kevesen voltak, akik látták valaha annak a teleknek a földjét. Inkább csak a gazt rajta... Egy szó mint száz, azért dolgozgattunk rajta. Amint kedvünk (magyarán pénzünk) támadt, megvettük a házat is, mert ugye a telekhez egy kis faházikó is dukál. Ha jól emlékszem, ez 1974-ben történt. Megrendeltem a faanyagot, és a gyárból néhányan - a barátaim - segítettek lefuvarozni Zamárdiba azt a töméntelen mennyiségű fát.
Emlékeim szerint egy csütörtöki napon történt az eset, ott állt minden anyag a telek közepén, de kerítés még nem volt, így valakinek vigyáznia kellett, nehogy lába kéljen a fakupacnak. Természetesen én maradtam ott, a kocsival, meg a kutyámmal: Macival. Az autóban aludtunk, én is, meg ő is. Egyszer csak arra ébredek, hogy szűköl a kutya, nagyon ki akar menni, gondoltam inkább kiengedem, semmint, hogy becsináljon a kocsiba. Én elbóbiskoltam szinte azon nyomban, ő pedig nem tudott egyedül bejönni. Volt esze a dögnek, nekifutásból belefejelt a kocsiajtóba, ami olyat szólt, hogy leestem ilyettemben az ülésről. Kinyitom a szemem, fémes, ovális kerek valami van felettem, körötte a csillagos ég. Azt hittem, hogy én is hirtelen - az akkor oly' népszerű sorozat - az Orion űrhajón vagyok. Beletelt néhány másodpercbe, míg helyreállt a kép...
A házat magát én állítottam össze, amit lehetett, egyedül. Elég hosszúra nyúlt a munka, hisz akkoriban még nem volt úgynevezett "szabad szombat", csak minden második hétvégén. Kivétel nélkül minden hétvégéjét lent töltötte a család.
Továbbra is 2-3 műszakban dolgoztam, és ekkor már Moszkvicsokon oktattunk. Egyszer jelentkezett nálam egy egyetemi tanár, aki már a meglévő jogosítványát, illetve vezetési tudását szerette volna néhány pótóra keretében felfrissíteni - a saját autójában. Elindultunk, egész jól vezetett, de látszott rajta, hogy nagyon fenn hordja az állát. Gondoltam, ezt azért így mégsem kéne. Minden előzmény nélkül elkezdtem szimatolni, mintha éreznék valamit, majd megszólaltam: "Ön nem érzi ezt a benzinszagot? Biztos lyukas a tank..." mondtam. A fickó vörös lett az idegességtől, félreállt, bemászott a kocsi alá és átvizsgálta az egész alvázat, és természetesen semmit sem talált. Kissé idegesen, ámbár rezignáltan visszaszállt mellém, és tudtomra adta, hogy valószínűleg tévedek. Hiba volt. "Már hogy ne lenne lyukas... Ha nem lenne lyukas, nem tudná betölteni a benzint..." - mosolyogtam rá. Én nevettem tovább, ő pedig leforrázva indított újra. A tanulókocsinkról elég annyit mondanom, hogy az utcánkban mentem vele kétsaroknyit, és kifordult alóla az egyik kerék. Nem irigyeltem a tanulókat.
'74 nyarán lehetőségünk nyílt Balatonlellén nyaralni két hétre egy SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) üdülőben. Vera meg Betti ebéd után elbóbiskoltak, én meg senkit nem találtam, akivel szívesen megittam volna egy jó korsó hideg sört. Jobb dolgom híján bepattantam az autóba, és elszaladtam Zamárdiba. Még mindig nem volt kerítés, gondoltam, ha már úgy sincs más dolgom, megcsinálom gyorsan. A pottyantósba voltak elzárva az oszlopok, kunyeráltam néhány vödör sódert, bekevertem a betont, és a helyükre raktam az oszlopokat. Időközben beesteledett, és - mint később megtudtam - Veráék is felébredtek, és elkezdtek keresni. Senki nem tudott rólam semmit. Mire visszaértem, épp az idegösszeroppanás szélén állt a família, és valamiért az sem vigasztalta őket, hogy úgy néztem ki, mintha most jöttem volna haza a kényszermunkából.
Nem csak Zamárdiban, de itthon, Pesten is haladt a ház szépítgetése. Parketta került a szobák padlójára. Egyik kollégám készítette és csiszolta, anyósom meg Vera pedig lakkozták. Szegények... Akkoriban még hírük-hamvuk sem volt a korszerű anyagoknak, így taknyuk-nyáluk egybe folyt, mire befejezték. Következő nagy tervünk a fürdőszoba korszerűsítése volt, így felvettünk kölcsönt a banktól (akkoriban biztosabb egzisztenciális helyzetben éltünk, mint manapság...), megvettük a csempét és nekiláttunk. Pontosabban, anyósom bátyja, anyósom és Vera. Nekem nem jutott időm otthon segíteni, hiszen én folyamatosan oktattam.
Nagyjából ekkor jelentkeztek rajtam először a betegségem tünetei. Reuma. Népbetegség volt az én generációm körében, minden második ember reumás (volt). Egyik reggel felébredtem, felültem, kikeltem az ágyból, és összeestem, amint lábra próbáltam állni. Nem bírtak el a térdeim. Még csak a harmadik X-et tapostam, nem gondoltam rá, hogy komolyan kéne foglalkozni a dologgal, elmentem kórházba, felírattam egy bivalyerős kísérleti-gyógyszert magamnak, aminek segítségével tünetmentes lettem.
[Kit érdekelt, hogy mi lesz, 30-40 év múlva? Az számított, hogy előrejussak, hogy bírják a lábaim, bírja a testem azt a munkát, amit az élet követelt tőlem azért, hogy egy jobb életet biztosíthassak a családomnak. Akkor sem döntöttem volna másképp, ha ma tudom, hogy mibe kerül. Így kellett történjen. Ma, 2008-ban nagyon erős csontritkulásom van, a szemem nem képes könnyezni, így műkönnyet kell használnom, ami kikristályosodik egy idő után, és kidörzsöli a szaruhártyám. Néhány éve a bal szemem szaruhártyája kilyukadt. Szerencsém volt, még meg tudták menteni a látásom, de azóta sem vagyok képes saját könnyeimmel mosni a szemem. Lefogytam, az optimális 85-90 kilóból maradtam 63. Összegörnyedtem. Egyedül nehezen tudok kinyitni egy befőttesüveget. Az ujjaim a reuma miatt deformálódtak. Nem tudok erősen markolni. De még mindig dolgozom.]
Karácsonykor Betti kapott egy pár jégkorcsolyát az anyósomtól, aki a fejébe vette, hogy majd kihordja a kislányt a jégre, és ő figyel rá. Elvitte a pályára, és megmutatta a jég közepén, az elkerített részben gyakorló korcsolyázók edzőjének. Nem volt túl vidám a fogadtatás, mivel akkoriban a jégen főleg fiúkat kerestek, de azért elvállalta az oktatást. Sajnos hamar beigazolódott, hogy egy nagymama nem épp a legalkalmasabb a műkorcsolyapályán való csúszkáláshoz az unoka mellett, így nemsokára én és Vera vállaltuk át ezt a szerepet. A kisasszony három féle edzésre járt (jég, száraz, balett), amíg jégtáncolt, este tízre például, amikor egyénizni kezdett, reggel hatra (ami után rendes iskola, még később pedig száraz, végül még egy jeges edzés következett). Egyedül egy 6 éves kislány nehezen birkózna meg a feladattal, így mi fuvaroztuk őt minden edzésére. Sokat ült mellettem a tanulókocsiban. Jókat mulatott a tanulók butaságain.
Vera unszolására esti tagozaton befejeztem az iskolát, és leérettségiztem végül én is, ennek hála le tudtam cserélni a marógépet egy irodai állásra - anyagbeszerző lettem. Az új kollégák révén betekintést nyertem a tapétázás rejtelmeibe, ami épp jól jött, hiszen ekkor akartuk kitapétázni a szobákat. Nem mondom, hogy tökéletes lett, de számunkra igazi kincset jelentett, hiszen Mi csináltuk, magunknak, és nem került egy fillérbe sem.
Időközben a kis hölgy sem unatkozott, sikeresen vette az akadályokat, és komoly versenyekre kapott meghívást. Ezekre már kűrruha is kellett, és akkoriban még híre-hamva se volt a szponzoroknak, így magunk - illetve Vera - készítette el Bettinek a kosztümöket, ezzel is spóroltunk valamennyit.
1982-ben kineveztek a munkavédelmisek fejének. Ez vezetőbeosztást jelentett, így ismét el kellett kezdenem tanulni a munka mellett. Emellett nem tudtam tovább vállalni a gépjárművezetés oktatását, így sajnos arról le kellett mondanom. Nem vettem fel túlságosan, hála az égnek nagyon jól éreztem magam a munkahelyemen. Akkoriban még rendszeresek voltak a jó viccek, a humor, és nem volt mindennapos a kenyérféltés a legjobb barátok között a gyárban.
Az előléptetéssel együtt módomban állt felvenni nagyobb összegű kölcsönt a gyártól, és a banktól is, és belevágni az újpesti ház tetőjének lebontásába, majd egy második emelet felhúzásába. Először egy mesterre bíztuk a munkát, aki - inkább nem részletezném - de erősen átejtett minket a palánkon. Ekkor fordultunk az anyósom bátyjához, hogy segítsen nekünk felhúzni az emeletet. Akkoriban nem volt se betonkeverő, se kész vakolóanyag, minden kézzel, vödörben, vagy teknőben kellett csinálni reggeltől estig, néha csak egy steck-lámpa megvilágításában. Én kevertem be, és hordtam fel az állványra a maltert, amit 'bátyja egyengetett el a falon. Az emelet '84-ben lett kész, így én, Vera és Betti felköltöztünk, lent hagyva az anyósom és az apósom.
Beácska és én. Közvetlen a kép készítése után tűntem el - dolgozni...
