Egy őszi séta
Leszálltam a buszról a végállomáson. Pont elállt az eső, ami elől eddig a busz nyújtott menedéket, de azért így is eláztam egy picit, mielőtt felkaptam volna a rozzant Ikarusra. Milyen furcsa, hogy tud az ember örülni ennek a félholt fémdoboznak, ha éppen esik az eső, vagy épp vacogtató hideg van. Hálátlan vagyok, mindig ócsárolom, hogy milyen kényelmetlen, milyen büdös, hogy kirázza belőlem még a tegnapi ebédet is. Mégis örültem neki, hisz megmentett az esőtől. De a kedves, megmentő busz iránt se fogok hosszú ideig empátiát tanúsítani. Amikor épp nem lesz ilyen rossz idő, ugyanúgy átkozni fogom az összes hibája miatt.
Szép lassan elindultam hazafelé, ezt a kis távot már gyalog teszem meg hazáig. Átvágok a főúton, lekanyarodok balra, aztán megint balra, aztán jobbra, ismét balra és már otthon is vagyok...
Rendszerint, ha erre járok haza, egyből átvágok az úton, és a másik oldalon folytatom a sétám hazafelé. Most félúton megálltam, felnéztem az égre. Nagyon szép volt. Bámultam hosszú perceken keresztül. A szürkeséget középen kettészakította a késő őszi nap, fehéres sugaraival bearanyozva a vizes aszfaltot, a csillogó pocsolyáival, a szegélyek mellé ültetett facsemetéket, amiknek levelei már az útpadkán pihentek citromsárgára festve. Hirtelen a hűvös, zord látványból egy másodperc alatt melegség támadt. Fény öntött el mindent, az összes vízfelület csillogva tükröződött. Tovább indultam a felezővonal mentén. Nem kellett féltenem magam, az időponttól függetlenül alig jártak arra. A busz azóta is a végállomáson pihent. Csak sétáltam tovább.
Elértem azt az utcát, ahol balra kell fordulnom, így átmentem a nagy út másik oldalára, és befordultam a sarkon. Teljesen más látvány fogadott. Beléptem a néhai zöldövezetbe. Az utca mentén mindkét oldalon gyepszőnyeg, ezen elszórva lombhullató fák. A nap továbbra is beragyogta a délutáni Budapestet, de immáron a hátam mögül sütött. A zöldövezet ma már inkább sárga, vagy narancs, esetleg vörös, semmint zöld. Bizony, ilyen az élet. Semmilyen uralom nem tart örökké, megérkezett az ősz, és visszafordíthatatlanul elkezdte átvenni a hatalmat a tavasz és a nyár domináns színe - a zöld - fölött. A fák elkezdtek megválni díszes lombkoronáiktól, nagy-nagy kupac lehullott falevéllel takarva el az utak szegélyét.
Most értem el a régi játszótér bejáratát. Benézek - üres. Nem lepődöm meg, az eső még a legkitartóbb kismamákat is megfutamítja. Mindannyian otthon ülnek, és törölközővel szárítgatják csöppségeiket, és már készítik is nekik a forró teát, nehogy a kis lurkó beteg legyen. A hinták így üresen merednek maguk elé, csöpög le róluk az égi áldás. A pingpongasztal közepén nagy tócsa éktelenkedik, de senki nem haragszik meg érte, már évek óta nem használta senki.
Továbbmegyek. Azóta sem találkoztam senkivel és semmivel. Egyedül vagyok. Jól esik gondolkodni, nézni, ahogy a természet konzerválja magát, és felkészül arra, hogy egy jót aludjon, majd újult erővel ismét virágba borítsa a világot. Nem fél az elmúlástól, tisztában van vele, hogy jövőre új esélyt kap az élettől, újra megpróbálhatja, tökéletesíthet, csinosíthat magán. Csak a zeném szól halkan a két fülhallgatóból. Illik a hangulatomhoz, illik ahhoz, amit látok. "They were always seeking but they'll never find it. It's alright, it's alright..." Igen, valahogy így. Mindvégig keresik, de sosem találják meg. Így van ez jól. Mindenki meg akar érteni mindent, pedig néha talán nem kéne. Elég lenne szimplán elfogadni, amit kapunk az élettől. A természet sem lázad fel augusztus végén, hogy "én bizony most két éven keresztül akarok virágokat bontani magam körül". Nem. Elfogadja, hogy most át kell adnia a helyét, mert érzi, nem véglegesen.
Sokan mondják, hogy a növények nem éreznek, hogy nincs lelkük. Meglehet. Szerintem minden élőnek van lelke. Egy fának, egy állatnak, sőt még egy amőbának is. Csak abban kételkedem, hogy nekünk, embereknek van-e még. Minden erőnkkel azért küzdünk, hogy kiirtsuk, remélem, sosem érünk célt.
Feleszmélek, itt jobbra kell fordulnom. Közeledem a meleg otthon felé. Akármennyire is süt a nap, azért október utolsó napjaiban már nem tud annyi meleget adni, hogy ne kezdjek el fázni hazafelé sétálva. Új utca, megint más a kép. Az előbbitől eltérően itt a fák nem nőnek rá az útra, így nagyobb szeletet látok az égből. Most megint a szürke dominál, szűkül a rés, amin keresztül süt rám az égi óriás. Ezt az utcát nem szeretem. Jellegtelen, hideg. Kicsit megszaporázom a lépteimet, majd egy ismételt balkanyar után megérkezem a saját utcámba. Ezt viszont imádom. Szűk, barátságos utca, rengeteg fával a járdák mellett. Kiváltképp tavasszal és ősszel szeretek itt sétálni, mert egyszer vakító zöld, máskor ugyanilyen erős sárga színben pompázik végig. A felázott aszfalt sötétszürke színe és a lehullott levelek élénk citromsárgája nagyon jól illik egymás mellé. Egyszerre hűvös és meleg. Mint a kakaó, ha nem melegszik át rendesen a mikróban. Az egyik korty langyos, a másik hűvös.
Az egyik fa alatt sétálva felnyúltam egy levélért. Finoman értem hozzá, de elengedte magát, és a kezemben maradt. Nem akartam én letépni... Egy régi barátom jutott róla eszembe. Vajon hol lehet most? Tudom rá a materialisták válaszát... A Megyeri út másik oldalán fekszik, már több, mint négy hónapja. Én nem hiszem, hogy ott van. Ő biztosan nincs ott, csak az a kölcsönvett fizikai való, amiben megszoktuk. A falevél a kezemben kirajzolta arcának vonásait. Hasonlóképpen a falevélhez, ő is elfáradt, és elment aludni. De ahogy a falevél, ő sem örökre. "Semmi sem vész el, csupán átalakul". Nemsokára újra kezdi. Nem itt, nem velünk, de újrakezdi.
Nekünk, akik szerettük Őt, ez fáj. Mindenkinek másért, mindenki mást vesztett el június 15.-én. Én egy barátot. Egy őszinte barátot. Hiányzik, nagyon szeretnék vele leülni, és egy finom, hűvös Miller mellett elmesélni neki, hogy miről maradt le az elmúlt néhány hónapban. Rossz a tudat, hogy nem tehetem meg többé. De mindig emlékezni fogok rá... Elengedem szorításomból a falevelet, lehullik az utca szélére, a többi közé. Hazaértem...
"It's alright, it's alright..."
