Olyan rossz az az érzés, amikor tök nyugodtan, esetleg vidáman tengeted szabad perceidet, és egyszer csak rádtör a rosszkedv. Nem tudod miért, senki nem tudja miért, de ott van. Nem tudsz ellene mit tenni. Illetve. Lehet, hogy valaki tud (a fű és a pia most nem számítanak megoldásnak... nálam legalábbis), én mindenesetre nem... Rajtam nem segít se az, ha vidám, esetleg szomorú zenét hallgatok, vagy megnézek egy vígjátékot a tévében... Sőt, ami a legrosszabb, hogy ilyenkor senki más társasága sem segít... És emiatt a barátaim rosszul érzik magukat, pedig igazán nem az ő hibájuk. Ez megint a "mea colpa" kategóriába tartozik. Egyszerűen nekem magányra van szükségem ilyenkor - legalábbis eddig az használt a legtöbbet. Majd reggelre elmúlik...
Az élet elég érdekes játék. Olyan... Irodalom órái hangulatot áraszt.
- "...és gyerekek, milyen írói eszközzel találkozunk Zé X és Y barátainak/ismerőseinek életében?
- Tipizálás!
- Igen, nagyon jó..."
Áhh. Egy két ismerősöm/barátom élete tényleg olyan, mint egy realista regény. Egy kib*szottul realista regény. Elvégre ez az élet. Mi lehet reálisabb a való életnél? Habár... Néha... Na mindegy. A lényeg az, hogy megismertem egy-két embert még sok-sok évvel ezelőtt, és felépítettem magamban egy kitalált élettörténetet, amiről úgy gondoltam, hogy ennek lesz a legnagyobb valószínűsége, hogy megtörténik. Igazam lett. Az egyikük, aki kóros önbizalomhiányban szenved, próbál elérni egy egészséges párkapcsolatot, és nem sikerül neki, mert az élet úgy gondolja, hogy az "mégis milyen snassz lenne már". Nem értem. Tényleg nem értem, hogy mi eleht az összefüggés. De akik fontosak a számomra, azokon minden erőmmel próbálok segíteni, mégha az élettel nem is lehet harcolni. Egyszer úgyis szebb nap virrad rájuk. Hiszek ebben. A többi rajtuk áll. Sose adjátok fel!
Hiányoznak azok a régi arcok a suliból... Nagyon... Ami ma megy a suliban diákság címszó alatt... Na az tényleg "nem méltó a Könyves hírnevéhez...", persze tisztelet a ritkás kivételeknek. Azokra gondolok, akik még nem felejtették el a saját nevüket, akik tisztában vannak azzal, hogy az ember egy individuum. Nem tömegcikk. Alig vagyunk már ilyenek. Szomorú...
