Érdekes. Amikor még néhány évvel ezelőtt szét tudtam volna folyni az unalomtól egy-egy magyarórán, ha egy művet ovlastunk - leginkább a versekkel álltam hadilábon, addig most kifejezetten élvezem a műolvasást, műelemzést.
Régen úgy láttam, hogy mindenki, akivel magyaron foglalkoztunk (író, költő - főleg költő) beteg volt. Idióta, szociopata, nyomorék állat. Elég kellemetlen, mert most már meg tudom érteni őket, tehát valahol közéjük tartozom. Kaptam néhány pofont az élettől - ami eddig kegyesen burokba zárva nevelt fel - így nekem is volt alkalmam bizonytalankodni egy sort, elgondolkodni azon, hogy WhoTheF*ck am I? Ki, és miért vagyok az, ami? Amikor a legmélyebb hullámvölgyek fenekén csücsültem, rendszerint akkor találtak meg emberek azzal, hogy "ezzel nem mész semmire". Érdekesen hatott, főleg attól az embertől, akinek hatására belekezdtem ebbe az egészbe. Mostanra látom be, hogy igazuk van. De csak úgy tudom belátni, hogy kaptam egy nagy segítséget az nagy gonosz játéktól - röviden: az élettől. Kirángatott a bizonytalanság ragacsos posványából, most elindultam egy úton. Azt, hogy ez az út hova vezet, nem tudom. Amíg képes vagyok agyban eldönteni az elém kerülő kérdésekre adandó választ, megpróbálok a korábbi hibáimat szem előtt tartva járni rajta. Nem fog sikerülni, mert az ember képtelen kizárni a szívét a döntéshozatalból. C'est la vie - mondhatnám. Mondom is. Ez van, tisztában vagyok a hiányosságaimmal, de nem mindig tudom ezeket rejtve tartani.
Most jól érzem magam. Határozott vagyok, vannak céljaim. A céljaimról csak annyit, hogy vicces ez az egész helyzet. Azért komikus, mert minden kisgyerek határozottan elképzel magának egy fényes jövőt - van, aki űrhajós, van aki tűzoltó, van aki orvos, van aki autóversenyző, és van, aki bankigazgató szeretne lenni. Aztán, ahogy cseperedik, ezek a célok mérséklődnek, például építészmérnökké, managerré, esetleg animátorrá. A fényes jövőképből a végén nem marad semmi. Mindenki visszazökken a realitás végtelen, és szürke mezejére. A döntéshelyzetben határozatlanná válik a legtöbb ember. Szolón tudhatott valamit... Az a bizonyos döntéskényszer... Kötelezte a választást, nem lehetett kimaradni az egyént érintő ügyekből. Kellene egy kis segítség, egy objektív szemlélőre van szükségem, aki tudna tanácsolni nekem néhány pályát, amin sikeresen kamatoztathatnám a képességeimet.
Kezdek megbékélni azzal, hogy amit magam mögött hagytam, hol szándékosan, hol mások miatt erre kényszerülve, soha nem tér többé vissza. Igyekszem minden egyes szép emléket elrakni, mert lesz idő, amikor újra át akarom majd élni. Elindultam az új úton, és teljesen más az összes körülmény körülöttem. Nem állhatok meg, mert mögöttem téglafal magaslik, oldalvást sűrű erdő. Csak egy út maradt előttem. Egyenen előre...
