*dallam be* Hajnalodik, kiugrom az ágyból és... *dallam ki* rájövök h még öt óra sincs és az orromig se látok a sötéttől. Micimackó is bedepizne ezekután, nem? Habár... szerencsétlen annyira dandós, neki mindegy, csak méze legyen...
Igen, igen. Ötkor keltem. Hogy miért? A válasz egyszerű, és nem az hogy "mert az nekem jó". Konkrétan amiatt keltem ily' agrár-időben, mert elhatároztam, hogy meglátogatom kedvenc hepatológusomat. Aki esetleg nem ismerné ezt a kifejezést, az egyet jelent azzal, hogy a májával minden rendben. A hepatológus a májra specializálódott szakorvos. Most úgy gondolom, hogy lefestem nektek, hogyan is zajlik egy kórházlátogatás Zéfalván.
A kórházban
írta: (nabazzeg. Én.)
Későn kerülök ágyba. Talán éjfél körül. Pedig tudom, hogy másnap nem alhatok sokáig. Egyből sikerül álomba merülnöm, mégis csupán két percnyi alvásnak tűnik az egész, amikor hajnali ötkor csörög az ébresztő. Lenyomjam, vagy ne? Erőt veszek magamon, kikelek a jó meleg ágyból, hogy elérjem a csörgő-berregő-felrobbanni készülő telefont, amit bölcs előrelátással a szoba másik felében helyeztem el még előző este, hogy ki kelljen másznom érte - még véletlenül se legyen esélyem visszaaludni. Hideg van. Az ember azt gondolná, hogy dejó, szeptember van (valaki gondolt ilyet? jelentkezzen egy pofonért!), vége az állandó 35-40 fokos hőségeknek, és szépen lassan lehűl majd az idő. Igen. Magyarországon ez úgy néz ki nem funkcionál, vagy ellopták, mert egyik napról a másikra 10 fok lett. A 30-ból. Élvezem. Ázsiában erre már több évezreddel ezelőtt megalkottak egy szót, ami kitűnően szemlélteti ezt a helyzetet: SZOPÓ.
Nem ehetek, mert nagy valózínűséggel elküld a doki vérvételre. Halk szitkozódásokkal realizálódik bennem, hogy bizony ma délig éhen maradok. Magamra kapok néhány ruhát, igyekszem több rétegben felöltözni, mert... Gecihideg van, na. Megmosom az arcom, a fogam, lekapcsolok minden villanyt. Felveszem a cipőm, belövöm a zenét, és elindulok. Csak én, a táskám, és a zeném. Az utcán feketés-szürkeség fogad. Kis köd ereszkedett a városra. Sietősen baktatok a megálló felé, remélve, hogy bent áll a busz, fel tudok rá szállni, és talán melegebb lesz. Szerencsém van, amint kifordulok a sarkon, látom, hogy épp indexel a busz, beállni készül a megállóba. Rajtam kívül egy ember utazik a buszon. Mégis mit várok? A cserkészdzsemborikat is délután tartják. 5.20. A busz rázkódásának üteme majdnem passzol az éppen hallgatott zeném ritmusához. Coldplayt hallgatok mostanában. Nyugtató, dallamos, és nagyon szép benne a vokál. Központba érve veszem csak észre, hogy időközben volt még egy-két felszálló. 95%-uk leszáll velem. Ismét fázom. Meglepő. Kapkodva érek le az aluljáróba, ahol megcsap a máskor olyannyira utált metró-meleg. Szinte mosolyogva mutatom fel a felém se néző ellenőrnek a bérletemet. A metróra várnom kellett néhány percet, de nem volt olyan rossz a helyzet, mintha a busszal kellett volna ugyanezt eljátszanom. A metró-végállomáson talán ha 20 ember állt. Ebből 18 a ***** újság egy kiplakátolt lapja mellé. Elképesztőnek találom, hogy az embereknek boldogságot, valamiféle perverz élvezetet jelent mások életében turkálni. Gusztustalan. De már megszoktam. A metróút simán megy, kb. 25 perc alatt bejutok a Klinikák állomásra. Előrelátó voltam ismét, és még a metrózás elején kigomboltam a felsőimet, nehogy bepáljak a metrón, ami később jégkásává fagy a mellkasomon (fincsi, mi?). A mozgólépcsőn újra begombolok mindent, és kivetem magam a még mindig sötét budapesti pitymallatba. Durván 5 percnyire van az I.sz. Belklinika épülete a metrómegállótól. Belépek.
Hat előtt pár perccel érkezem meg, ilyenkor még a portást sem találom a helyén, gondolom épp elment kávéért az automatához, amiről ő is tudja, hogy csak zaccot ad. Nem baj, az is ébren tart. Ironikusan pont ekkor csendül fel a kedvenc számom: Cemeteries Of London. Kivételesen nem veszem magamra... :) Egyből a bejárat mellett van egy lefelé vezető lépcsősor, ami levisz az alagsorba. Erre kell mennem. Lebattyogok néhány tucat lépcsőn, kétszer jobbra fordulok, és ismét a szemem elé kerül az a jól ismert kép, amit annyira utálok. A kórháznak ezt a részét még a háború idején építették (legalábbis ezt hallottam a többi betegtől), azóta lett toldozgatva-foldozgatva, ahogy minden az országban. Ennek eredményeképp olyan az egész, mint egy szürreális kísértetkastély. Vatag, penésszagú falak, a linóleum talán háromszor is idősebb, mint én. A plafonon csővezetékek erdeje fut, midnennemű burkolat nélkül, némelyik sárga, némelyik fehér, egyik 125-ös, a másik 18-as. A rendelő előtt kétszer négy darab SZTK-szék. Narancsvörös. A kedvencem. Hiába érkezem meg hat előtt, nem én vagyok az első. Egy idősebb úr, két mankójára könyökölve ül a betegfelvételi iroda ablaka mellett. A felvétel csak 7-kor kezdődik. Köszönök neki, ő is visszaköszön - ezen őszintén meglepődöm, errefelé nem szokásos az ilyen gesztus. Én leülök a rendelő melletti első székre, tudat alatt sugallva a később érkezőknek, hogy aki előttem be mer menni, annak a végbelén keresztül hajtok végre szemfenékvizsgálatot. Beállítok valami instrumentális (szöveg nélküli) előadót, hadd szóljon szépen halkan, segíti a tanulást. Igen. Vittem magammal tanulnivalót. Táskám a lábamnál pihen. Kiveszem belőle a két olaszfüzetet, és elkezdem átismételni a tartalmukat. "Tegezni... hú, pedig ezt tudnom kéne... Igen! Megvan! Dare del tu." Pici öröm ezen a hideg hajnali órán. Kezdenek visszatérni az emlékeim. Végzek az első füzettel. 6.40. Miközben tanultam, érkezett még néhány beteg. Végignézek rajtuk. Nem akarok velük cserélni. Nem látom a szemükben azt, amitől egy életet szépnek gondol az átlag ember. Megfáradt tekintet, néha deformált, reumás kezek, befáslizott, megvastagodott lábak. A szemükben tükröződik, hogy ők már nem bíznak. Inkább kapálóznak az életükért. Elkeserít... 18 éves vagyok. De még nem akarok ilyeneket tudomásul venni. Javíthatatlan álmodozó mivoltomból fakadóan előttem az élet egy alapjában véve szép jelenség, de amikor ebbe a közegbe csöppenek, hirtelen elmúlik minden illúzióm, és látom, hogy bizony létezik ilyen is. Sajnos. Nem akarok abba belemenni, hogy miért tart itt az egészségügy, ez teljesen mindegy. A lényeg, hogy itt tart. A betegnek két választása van. Az első egy magánspecialista - ilyet csak a kiváltságosok engedhetnek maguknak. A másik, ha állami intézetbe kerül, akkor két esélyes a dolog: 1.) rengeteget imádkozik és meggyógyul 2.) végignézi saját leépülését és meghal. Elég erős szavak ezek, nem? Tudom, hogy azok. De így van. Nem, félreértés ne essék. Nem az orvosokat, az ápolókat hibáztatom. Inkább azt, aki szerint ez így jól működik. ÉBRESZTŐ! Nem jó. Változtatni kéne... Van-e még remény? Nem tudom.
6.45-kor odaállok a betegfelvételi iroda ablakába. Még ebben a percben érkezik egy fehér köpenyes hölgy, és közli az előttem lévő úrral, hogy igazából nincs bent az az orvos, akire neki szüksége van. A bácsin nem látok konkrét érzelmeket. Már fel sem veszi. Magában tartva minden érzelmét megköszöni az információt, rátámaszkodik a mankójára, és elbiceg. Felkelt hajnalban, hogy bemásszon a kórházba, ahol egy órás várakozás után közlik vele, hogy feleslegesen jött be. Így már én vagyok az első... Látom, hogy mögöttem nő a sor. Legalább harmincan, ha nem többen várunk már arra, hogy egy szerencsétlen hölgy felvegye az adatainkat, és útba igazítson minket. Ekkor veszem észre, hogy egy 80 körüli bácsika totyog a sor végére járókerettel. Elgondolkodom, vajon akárkinek is eszébe jut, hogy a bácsi esetleg el fog fáradni, mire végigállja a sort? Vagy rosszabb? Nem. Hangosan odaszólok a sor végére, hogy fáradjon elém, és van is egy szék, amire le tud ülni. Meglepi, hogy ilyet kérek tőle. Őszinte mosoly. Ritka a kórházban... Nagyjából öt perc álldogálás után elkezdenek matatni az irodában. Felkapcsolódik a villany, és kinyílik az ablak. Mutatom a bácsinak, hogy jöjjön, Ő következik. Még egyszr megköszöni, hamar útba is igazítják, és elindul felfelé. Én jövök. Odaadom a kis cetlit, amivel azonosítanak. Fél perc alatt készen vagyok. Visszaülök a helyemre. A doktornőnél én vagyok az első. Ez még semmit sem jelent, állapítottam meg magamban.Előveszem a másik oalszfüzetet. Vocabolario. Szótárazok. Három nyelven. Olasz-angol-magyar. Jó kis agytorna. Ezt nem tudtam végigvenni, habár időm lett volna rá. Egyszerűen elég volt, nem tudtam figyelni rá. 7.40-kor tettem vissza a táskámba a füzeteket, ezután pasziánszoztam egy kicsit. Egyre erősebben éreztem, hogy elkezdhetnénk végre, mert mindjárt bepisilek. Nem lenne gond, van vécé a folyosón, de ha most elpislantom magam, nem marad a vérvétel mellé a vizeletvizsgálatos kis cuki tégelybe. Bírni kell. Úgyis jól tudok csomózni. Menni fog. Hivatalosan 8-kor kezdődik a doktornő rendelése, meglepett, hogy már 8.10-kor bejött. Örömöm alábbhagyott. Kétszer. Először azért, mert egyből beállt elém egy idős házaspár, hogy nekik ezmegaz. Mondom, nembaj, belefér, biztos betegebbek, mint én... Másodjára kicsit komolyabban azért, mert a doktornő 8.12-kor elindult értekezletre. Ez a tapasztaltabbak szerint kb. 9 órás műsorkezdést jelent. Dejó. Ekkor már kicsit kezdtem elveszteni az angolos hidegvéremet, továbbá minden tagom átfagyott. A kórház alagsorában ülök, ahol nincs fűtés, és előttem egy nagy üvegajtó, ami - valljuk be - nem lehetne ötös nyílászárásból. Elkezdek járkálni... Hátha melegebb lesz... Nem lesz. A felállás pillanatában átfutott az agyamban, hogy én bizony nem vagyok képes összeolvadni, mint a T-1000-es, ha most széttörnék a hidegben. Inkább visszaültem. 8.55-kor visszaért (mondhatnám óramű pontossággal) a doktornő. Bementek "az elsők". Nem tartott sokáig, kb. 10-15 perc. Én következem. Ritkán látom mosolyogni ezt a nőt, és most szívélyes mosollyal invitált be a rendelőbe. Ijesztő. Kérdezi a nevem. Mondom, hogy a Félkarú Rabló. Nem érti a viccet... Előkeresi a kartonom. Megállapítja, hogy az utolsó vérvételem érdekes. Pont ugyanolyan, mitn az ezt megelőző 25. Ennek őszintén örülök. Már tölti is a következőhöz a papírt, amivel mehetek megint lecsapoltatni magam. Megkérdezi, hogy mik a terveim. Megijedek... Miért? Már nincs sok hátra? "Na ne hülyéskedjen" - válaszolta, és egyetemekre terelte a szót. Hát... - mondom nemsok. Talán BGF. Azt mondja jó. Kössz a bíztatást, nélküled nem ment volna... Mindegy. Végez a papírokkal. Mehetek az emeletre. Elköszönök, és megígérem neki, hogy az ősziszünetben jövök az eredményekért. Talán (ezt lehet h nem hallotta már...).
Felbaktatok az elsőre. Némiképp jobb a kedvem, a nehezén már túl vagyok. De még mindig nagyon kell pisilnem. Áu. Berohanok a laborba, ott áll a kedvenc vérvevő nénim, és ismerősként köszönt. Viszonzom eme nemes gesztust, és megkérdezem, hogy most is kell-e vizeletet leadni. Végigböngészi az ívet. Kell. Mosolyra húzódik a szám, levágom a táskám a pult mellé, azonnal felkapom a kis tégelyt, besprintelek a toalettbe, és szabadjára engedem a Sárgafolyó-Niagara-keveréket. Utánam kiált, hogy mire végzek itt lesz a vérvételes fiola-kupac is. Nem érek rá megköszönni. Kiengedtem a fáradt gőzt, elvittem a laborablakhoz a mintát, majd visszaslattyogtam a pulthoz, felmarkoltam a táskám és a 10 pici fiolát. Ismét szerencsém volt, nem állt senki a vérvételért sorba. Egyből bemehettem. Először is megköszöntem az életmentő jóarcságot a nénimnek, majd odaültem egy másik néni elé, jólnevelt kisfiú mivoltamból eredeztethetően előre feltűrt pólóval, eres kezekkel. Látom rajta hogy ideges. Ez megrémít. Még a végén leszúr azzal az izével. Elszorítja az alkarom, fertőtlenít, majd szúr. Megnyugodtam, nem rontotta el. Elkezdi szépen sorban levenni tőlem a 10 fiolányi vért. A hatodik tájékán megkérdezem, hogy még mindig akkora-e a gebasz a kórházban. Bólint. Azt mondja, hogy ennek már mindegy. Ő biztos jobban tudja... :/ Végzünk, megköszönöm, elszorítom picit a karomat, és elindulok kifelé. Elkezdek felöltözni, beálíltok valami pörgősebb zenét, és 10-kor kilépek a kórház kapuján, tudva azt, hogy fél évig nem kell idejönnöm.
