Némi túlzással kijelenthetem, hogy ezekben a napokban éli meg a személyiségem legnagyobb változást. Az, ami eddig engem azzá tett, aki voltam - a romantikus hajlam, úgyérzem kiveszett belőlem.
Eddig végtelenül lilaköd-mániás voltam. Tudta rólam aki ismert... :) Ha belegondolok az elmúlt 3 évben alig voltam egyedül. Sőt. Állítom, hogy érdemben nem voltam egyedül. Nem vagyok biztos benne, de emiatt követtem el azokat a hibákat, amikért a májamat tudnám adni, ha megváltoztathatnám ( micsoda üzlet? :P ). Nem volt időm magamban elrendezni az egy-egy kapcsolat által megélt változásokat a személyiségemben. Emiatt lassan, de biztosan eljutottam arra a pontra, ahol most tartok. Nem ismerem önmagam. Nehéz evvel találkozni, és el is fogadni egyszerre. Ismét csak önző leszek, de úgy gondolom, ez még a jobbik eset. Értem ezalatt azt, hogy most történik meg, és nem 35 éves koromban, egy feleséggel és két kis gnómmal a hónom alatt. Talán ez még egy olyan pillanat, amikor nem késő felfedezni a hibáimat, kezetfogni velük, és megkérni őket, hogy ugyanmár tűnjenek el az életemből... Ha nem megy ésszel, hát megy erővel. Jó embernek tartom magam. Egy gyerekes, önző, makacs, de jó embernek. Sokan látják még bennem azt a pici jót. Ez jól esik. Azok után főleg, amit egy-egy ilyen ember kapott tőlem (hát nem épp milkát...).
Tehát nem romantikus. Akkor mi? Na? Ötlet? Ott a hátsó sorban valaki? Semmi? Oké. Akkor elmondom egy idézetbe rejtve: "I've become so numb, I can't feel you there..." - angolul nem tudóknak: "Érzéketlenné váltam, nem érezlek téged..." Régen ettől a számtól elkapott egyfajta görcs. Amikor megbántottam valakit, aki fontos nekem, ezt a számot hallgattam, és nagyon szégyelltem magam. Ha most meghallgatom már nem ezt érzem. Inkább azt, hogy "igen, ez most olyan, mintha én mondtam volna". Furcsa, nem? Nem tudom egy konkrét eseményhez kötni a változást a lelkemben. Ez a legidegesítőbb. Pedig jólenne tudni. Kb. ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor Cartman-ben kiég a "viccrelé", és nem tud többé röhögni (még egy segg-arcú házaspáron sem...). Talán ez történt velem is... Ha akarnék se tudnék most érzelmeket adni. Életemben először nem akarok szerelmes lenni. Teljesen boldog vagyok egyedül. Ezt annó még csak elképzelni sem tudtam. A végletekig objektíven, mindenféle belső érzelem nélkül tudom szemlélni a világot, és ez nagyon jó érzés. Olyan, mintha kiszakadtam volna a testemből, és végtelenül nyugodtan, 15centivel mindenki fölött szemlélném a dolgokat(Fricc, ne vedd magadra ;) :) ). Az egész blog erre épült. Arra, hogy egyedül megismerjem önmagam. Én bízom abban, hogy sikerül. :)
